– Nálunk eddig jó helyen volt. Most már tudjuk, hol van jobb helye.

Aznap este a kis kerámiaházat feltettem a könyvespolcomra.

Anyukámnak nem szóltam semmit.

Vasárnap átjött ebédre.

Beszélgettünk, kávéztunk, aztán egyszer csak elhallgatott.

A polcot nézte.

Felállt.

Odament.

Leemelte a házikót.

– Ez honnan van?

Elmeséltem neki az egészet.

A tévesen elküldött fényképet.

A kisfiút a palacsintával.

A háttérben lévő órát.

Az idegen családot.

Az idős férfit.

Anyukám közben csak forgatta a kezében a házat.

A végén megmutatta az alját.

Az „Ilonka, 1978” felirat alatt volt még valami.

Egy apró karcolás.

Egy A betű.

– Ezt én karcoltam bele – mondta.

– Miért?

Elmosolyodott.

– Mert gyerekként azt hittem, ha ráírom a kezdőbetűmet, egyszer majd az enyém lesz.

Aztán rám nézett.

– Úgy látszik, csak egy generációt tévedtem.

Azóta ott áll a polcomon.

A letört sarkát sem javíttatom meg.

Mert ha annak idején nem töröm el, talán azon a keddi estén sem ismertem volna fel.

Néha egy rossz helyre elküldött fénykép tényleg csak tévedés.

Az enyémnek viszont huszonöt év kellett ahhoz, hogy megtalálja a megfelelő telefonszámot.