Tévedésből nekem küldtek egy fényképet – majdnem töröltem, aztán megláttam, mi van a háttérben

Kedd este fél kilenc lehetett.

Már pizsamában ültem a kanapén, amikor pittyent a telefonom.

Egy ismeretlen szám küldött egy fényképet.

Semmi szöveg.

Csak a kép.

Megnyitottam.

Egy kisfiú állt rajta egy konyhában, és büszkén tartott maga elé egy tányér palacsintát.

Az egész arca maszatos volt.

Elmosolyodtam.

Nyilván valamelyik nagyszülőnek vagy rokonnak szánták.

Már majdnem kitöröltem, amikor feltűnt valami a háttérben.

A konyhaajtó mellett egy régi falióra lógott.

Alatta pedig egy apró, kézzel festett kerámiaház.

Megnagyítottam a képet.

Aztán még egyszer.

A kerámiaház oldalából hiányzott egy kis darab.

Pontosan ugyanott, ahol annak, amit gyerekkoromban minden vasárnap nézegettem.

Felültem a kanapén.

Tizenkét éves voltam, amikor anyukám eladta a nagymamám házát.

A bútorok nagy részét szétosztottuk.

Sok apróság egyszerűen eltűnt.

Köztük az a kerámiaház is.

Nagymamám készítette.

Nem volt különösebben szép.

Az egyik ablaka ferdére sikerült, a kéménye túl nagy volt, és én gyerekként egyszer levertem a polcról.

A sarkából akkor pattant le az a darab.

Anyukám azt hitte, kidobták.

Én is.