Legalább huszonöt éve nem láttam.

Visszaírtam az ismeretlen számnak:

– Elnézést, szerintem nem nekem szánta a fényképet. De megkérdezhetem, mi az a kis ház az óra alatt?

Pár percig semmi.

Aztán jött a válasz.

– Jaj, ne haragudjon! A nővéremnek akartam küldeni. A házikó? Fogalmam sincs. Már itt volt, amikor beköltöztünk.

Megkérdeztem, hol laknak.

Amikor megírta az utcát, kis híján elejtettem a telefont.

A nagymamám régi utcája volt.

Nem ugyanaz a házszám.

Hárommal arrébb.

Másnap délután találkoztunk.

Kicsit furcsán éreztem magam, amikor becsöngettem egy teljesen idegen családhoz egy kerámiaház miatt.

A nő azonban már az ajtóban mosolygott.

– Maga a fényképes tévedés?

Nevettem.

– Én.

Bevitt a konyhába.

Ott volt.

Leemelte a polcról, és a kezembe adta.

Megfordítottam.

Az alján alig látható, megkopott betűk voltak.

„Ilonka, 1978.”

A nagymamám neve.

Nem tudtam megszólalni.

– Ez tényleg a magáé? – kérdezte a nő.

– A nagymamámé volt.

– De hogyan került ide?

Ezt egyikünk sem tudta.

Aztán megszólalt mögöttünk valaki.

Egy idős férfi állt az ajtóban.

A nő édesapja volt.

Sokáig nézte a kis házat.

– Ezt én hoztam át.

Mindketten felé fordultunk.

Elmondta, hogy amikor a nagymamám házát kiürítették, ő segített az új tulajdonosnak elvinni néhány régi holmit.

A házikó egy törött lámpával és néhány pohárral együtt egy kartondobozban volt.

– Ki akarták dobni – mondta. – Nekem meg megtetszett. Hazavittem.

Aztán elnevette magát.

– A feleségem szerint ronda volt.

– Az is – mondtam.

Mindhárman nevettünk.

A férfi aztán kivette a kezemből, letörölte róla a port a pulóvere ujjával, és visszaadta.

– Akkor ennek most hazafelé kell mennie.

Tiltakoztam.

Hiszen évtizedek óta náluk volt.

De csak legyintett.