Ezek a szülők igazi hősök. ☝️ Gyermeket örökbe fogadni – egy bonyolult, izgalmas, reményekkel teli utazás, ami gyökeresen megváltoztatja az ember életét. Vannak, akik egy pillanat alatt családra lelnek, szorosabb köteléket kovácsolva, mint a vérszerinti kapcsolatok, míg mások évekig építgetik a kapcsolatot, lépésről lépésre, de sosem találnak igazán közös hangot. Hiszünk abban, hogy az örökbefogadásra vállalkozóknak nemcsak hatalmas szívvel, de bátorsággal és türelemmel is kell rendelkezniük. Csak így van esély ugyanis arra, hogy a „más” gyerekből egy nap aztán tényleg „saját” váljon.
1.
A szüleim örökbe fogadták a bátyámat. Minden rokon és ismerős biztosra vette, hogy nem tudnak majd belőle normális embert nevelni, és hogy ebből nem sülhet ki semmi jó. Hiszen a gének… Végül a bátyám kitűnő eredménnyel érettségizett, majd summa cum laude diplomát szerzett az egyetemen. Ő az egyetlen ember, aki mindig mellettem áll, és bármilyen helyzetben is vagyok, kedves és őszinte marad. Nagyon nagyra értékelem és tisztelem a már régóta „saját” bátyámat. A gének egy dolog, de a szeretet és a nevelés egészen más. © Overheard / VK
2.
A mentorom és barátnőm egyszer úgy döntött, hogy örökbe fogad egy gyermeket. Hegynyi papírt gyűjtött össze. Én is a jótállók listáján voltam, mivel egy „problémás” kisfiút fogadott örökbe. Mindenki aggódott, hogy nehéz dolga lesz: a gyerek kicsi volt, gyenge, és nyilvánvalóan elmaradt a szellemi fejlődésében. A kisfiú most 14 éves, Montenegróban él az édesanyjával, díjakat nyer sportversenyeken, és dicséreteket kap a kiváló tanulmányi eredményeiért. A mentorom szavaival élve: „Én csak azt láttam, hogy szüksége van a szeretetre.” © Timofey Kryukov
3.
Nyolc évig éltünk gyermektelenül, mire elhatároztuk magunkat az örökbefogadás mellett. Két, 2-3 éves kisfiút szerettünk volna. Valamiért mégis egy 6 éves kisfiút ajánlottak fel nekünk először, elmesélve a szomorú sorsát. Először visszautasítottuk a lehetőséget, hiszen már a hallottak is megrázóak voltak. De amikor a férjemmel megláttuk a fényképét, összenéztünk: ő az. A fotón nem egy kis szépség volt: kopasz, füle kicsit elálló, fogatlan mosoly. De hirtelen nem számított sem a múltja, sem az állapota, sem a múltbeli és jövőbeli problémák. Csak az éreztük, hogy ő a miénk.
A második örökbefogadásunk nehezebb volt. Először egy 1,5 éves kisfiút ajánlottak fel, akivel nem volt semmilyen probléma, a találkozón is aranyosnak tűnt, de nem éreztük azt a bizonyos „érzést”. Sok kritikát kaptunk emiatt: „Nem a piacon vagytok, hogy válogassatok!” – ez még egy kedvesebb megjegyzés volt.
Mi már tudtuk, milyen ez az „érzés”, az első fiúnk örökbefogadásakor már átéltük. Hiába éreztük, hogy ez a kisfiú nem illik hozzánk, sokan elítéltek minket a döntésünkért. Végül ultimátumot kaptunk: vagy őt fogadjuk örökbe, vagy senkit. Nagyon aggódtunk, de a szívünkre hallgattunk, és nemet mondtunk. Ezzel a „nép ellenségévé” váltunk. Ha nem lett volna az a sikerélmény az első fiúnkkal, valószínűleg örökre bezárult volna előttünk a gyámügyi hivatal ajtaja.
De aztán megtörtént a csoda. Egy önkéntes csoportban megláttam egy fotót, ami megállította a szívemet. Megmutattam a férjemnek, és ő azonnal rávágta: „Ez a mi kisfiúnk!” Fél évig küzdöttünk érte, de végül sikerült örökbe fogadnunk. Már tíz éve vagyunk szülők. Sok nehézséggel kellett szembenéznünk, voltak olyan pillanatok, amikor feladtuk volna, de nem tettük. Mert ezek a mi gyerekeink. A mieink, száz százalékig. © mari.ar / Pikabu
4.
Nyolc évvel ezelőtt a családunk örökbe fogadott egy négyéves kisfiút. A szüleim minden pénzüket, amit egy autóra gyűjtöttek, arra fordították, hogy elintézzék a papírokat, ruhákat vegyenek neki, és beillesszék őt a családba. Az édesanyám felmondott a munkahelyén, hogy segítsen neki alkalmazkodni az új környezethez. Minden energiánkat és lelkünket beletettük ebbe a gyerekbe.
Mostanra azonban elvesztettük a vágyat, hogy szeressük őt és családtagként fogadjuk el. Lop otthon és az iskolában a barátaitól, rengeteget hazudik, és csak kettesekre tanul. Lusta és öntelt, még a kamaszkorba sem lépett be. Semmiben sem tiszteli a szüleit, és úgy gondolja, hogy mindenki tartozik neki. Nyolc évnyi idegesség és veszekedés. © Overheard / VK
5.
Nyolc éves volt a lányunk, amikor örökbe fogadtuk. Már volt egy 13 éves fiunk, és én nem tudtam több biológiai gyermeket vállalni, de nagyon vágytam még egy kislányra. Egy árvaházban találkoztunk vele, gyönyörű volt, és a szívembe zártam. A családja egy tragikus balesetben vesztette életét.
Most már 19 éves, de sosem hívott anyának. Minden rendben van, de még mindig olyan érzés, mintha csak vendég lenne nálunk, nem családtag. Minden kedvessége és hálája ellenére nem érzem azt a bensőséges kötődést, amit szeretnék. Azt akarom, hogy otthon érezze magát, és hogy tudja, ez az ő otthona is. Kísértenek a szavai, amiket 11 évesen, az első veszekedésünk során kiáltott: „Nekem már van anyukám és apukám, és ti soha nem léptek a helyükbe!” Pedig annyira szeretjük őt. © Overheard / VK
3.
Nyolc évig éltünk gyermektelenül, mire elhatároztuk magunkat az örökbefogadás mellett. Két, 2-3 éves kisfiút szerettünk volna. Valamiért mégis egy 6 éves kisfiút ajánlottak fel nekünk először, elmesélve a szomorú sorsát. Először visszautasítottuk a lehetőséget, hiszen már a hallottak is megrázóak voltak. De amikor a férjemmel megláttuk a fényképét, összenéztünk: ő az. A fotón nem egy kis szépség volt: kopasz, füle kicsit elálló, fogatlan mosoly. De hirtelen nem számított sem a múltja, sem az állapota, sem a múltbeli és jövőbeli problémák. Csak az éreztük, hogy ő a miénk.
A második örökbefogadásunk nehezebb volt. Először egy 1,5 éves kisfiút ajánlottak fel, akivel nem volt semmilyen probléma, a találkozón is aranyosnak tűnt, de nem éreztük azt a bizonyos „érzést”. Sok kritikát kaptunk emiatt: „Nem a piacon vagytok, hogy válogassatok!” – ez még egy kedvesebb megjegyzés volt.
Mi már tudtuk, milyen ez az „érzés”, az első fiúnk örökbefogadásakor már átéltük. Hiába éreztük, hogy ez a kisfiú nem illik hozzánk, sokan elítéltek minket a döntésünkért. Végül ultimátumot kaptunk: vagy őt fogadjuk örökbe, vagy senkit. Nagyon aggódtunk, de a szívünkre hallgattunk, és nemet mondtunk. Ezzel a „nép ellenségévé” váltunk. Ha nem lett volna az a sikerélmény az első fiúnkkal, valószínűleg örökre bezárult volna előttünk a gyámügyi hivatal ajtaja.
De aztán megtörtént a csoda. Egy önkéntes csoportban megláttam egy fotót, ami megállította a szívemet. Megmutattam a férjemnek, és ő azonnal rávágta: „Ez a mi kisfiúnk!” Fél évig küzdöttünk érte, de végül sikerült örökbe fogadnunk. Már tíz éve vagyunk szülők. Sok nehézséggel kellett szembenéznünk, voltak olyan pillanatok, amikor feladtuk volna, de nem tettük. Mert ezek a mi gyerekeink. A mieink, száz százalékig. © mari.ar / Pikabu
4.
Nyolc évvel ezelőtt a családunk örökbe fogadott egy négyéves kisfiút. A szüleim minden pénzüket, amit egy autóra gyűjtöttek, arra fordították, hogy elintézzék a papírokat, ruhákat vegyenek neki, és beillesszék őt a családba. Az édesanyám felmondott a munkahelyén, hogy segítsen neki alkalmazkodni az új környezethez. Minden energiánkat és lelkünket beletettük ebbe a gyerekbe.
Mostanra azonban elvesztettük a vágyat, hogy szeressük őt és családtagként fogadjuk el. Lop otthon és az iskolában a barátaitól, rengeteget hazudik, és csak kettesekre tanul. Lusta és öntelt, még a kamaszkorba sem lépett be. Semmiben sem tiszteli a szüleit, és úgy gondolja, hogy mindenki tartozik neki. Nyolc évnyi idegesség és veszekedés. © Overheard / VK
5.
Nyolc éves volt a lányunk, amikor örökbe fogadtuk. Már volt egy 13 éves fiunk, és én nem tudtam több biológiai gyermeket vállalni, de nagyon vágytam még egy kislányra. Egy árvaházban találkoztunk vele, gyönyörű volt, és a szívembe zártam. A családja egy tragikus balesetben vesztette életét.
Most már 19 éves, de sosem hívott anyának. Minden rendben van, de még mindig olyan érzés, mintha csak vendég lenne nálunk, nem családtag. Minden kedvessége és hálája ellenére nem érzem azt a bensőséges kötődést, amit szeretnék. Azt akarom, hogy otthon érezze magát, és hogy tudja, ez az ő otthona is. Kísértenek a szavai, amiket 11 évesen, az első veszekedésünk során kiáltott: „Nekem már van anyukám és apukám, és ti soha nem léptek a helyükbe!” Pedig annyira szeretjük őt. © Overheard / VK
8.
A szomszédasszony elvesztette a 17 éves egyetlen fiát egy autóbalesetben. Sok időbe telt, mire fel tudta dolgozni a gyászt, de 50 évesen úgy döntött, örökbe fogad egy kislányt. Így került a családba a 6 éves Gréta egy másik országból. A kislánynak már korábban is voltak viselkedési problémái, amik később pszichológiai problémákká fejlődtek. A szomszédasszony elhordta őt mindenféle orvoshoz, kipróbáltak rengeteg gyógyszert, de semmi sem segített.
Gréta először 14 évesen szökött el otthonról. Pár hónappal később megismételte a dolgot. Azt állította, hogy a biológiai családjához akar visszatérni, akiktől a „nevelőanyja ellopta”. 16 évesen pedig egy évnél is hosszabb időre eltűnt. Végül egy kórházból hívták a szomszédasszonyt, ami 5 állammal arrébb volt, hogy Gréta szült, majd otthagyta a csecsemőt és a nevelőanyja elérhetőségét.
Így a szomszédasszony 67 évesen egy csecsemő nevelését is kénytelen volt magára vállalni. Gréta évente egyszer felbukkant, és pénzt kért a nevelőanyjától, zsarolva őt azzal, hogy elviszi a gyereket. Pár év múlva egy másik kórházban is otthagyott egy kisbabát. A szomszédasszony most már 80 éves, és egyedül neveli a két „unokát”, akiknek komoly érzelmi problémáik vannak. © jaimystery / Reddit
9.
A legjobb barátnőm tragikus balesetben meghalt, hátrahagyva a kisfiát. Nem volt kérdés, hogy én fogom örökbe fogadni. A férjemnek az első házasságából van két ikerlánya, akiknek az édesanyját megfosztották a szülői jogoktól. Boldog családban éltünk, és én sosem éreztem, hogy „idegen” gyerekeket nevelnék, amíg a saját szüleim nem kezdtek el megalázni.
„Miért neveled más gyerekeit? Miért cipelsz magadon ekkora terhet? Szülj végre egy saját gyereket, a saját véredet!” – hangzottak a bántó szavak. A családi ünnepeken pedig a gyerekeimnek suttogtak ocsmány dolgokat, hogy ők csak befogadottak, és terhet jelentenek számomra. A tetőpont akkor jött el, amikor azt mondták: „Nem azért szültünk téged, hogy még a vérvonalunkat se vidd tovább!”
Ekkor drasztikus lépésre szántam el magam: drasztikusan korlátoztam a szüleimmel való kapcsolattartást. Nem bírtam tovább a bántást. A gyerekek felnőttek, érett emberekké váltak. Egy napon veseátültetésre volt szükségem. A gyerekek mind rohantak vért adni, pedig nem kértem tőlük, és én magam is titokban tartottam a dolgot, de a férjem elszólta magát. Végül az egyik ikerlányom adta nekem a veséjét. Csak ezután nevezték először unokának a szüleim, és kértek bocsánatot. © Overheard / VK
10.
A nővérem és a férje nem lehetnek biológiai szülők, ezért úgy döntöttek, hogy örökbe fogadnak egy kislányt a gyermekotthonból. Egy csendes, visszahúzódó kislányt választottak, akinek nagy szüksége volt a szeretetre és a családra. Amikor a nagymama először meglátta a kislányt, dühösen kiáltott fel: „Köszönöm szépen! Öregkoromban nem igazi unokákat kell majd ringatnom, hanem idegen, befogadottakat! Még az sem biztos, hogy kik voltak ennek az árvának a felmenői!”
A nővérem és a férje megpróbálták megnyugtatni a nagymamát, és a stresszre fogták a viselkedését. Azonban az évek során a helyzet nem javult. A nagymama továbbra sem tudta elfogadni a befogadott unokát. Még a születésnapokra és ünnepekre is csak a másik lánya, a „vér szerinti” unoka számára vásárolt ajándékokat. A nővérem, hogy ne traumatizálja tovább a kislányt, és ne rontsa tovább a saját lelkiállapotát, drasztikus lépésre szánta el magát: minimálisra csökkentette a kapcsolatot a nagymamával.
11.
4 évesen örökbe fogadtam a lányomat. Most 33 éves, két diplomája van, és egy csodálatos ember. Egy alkalommal megkérdeztem tőle: „Nem érzed magad kívülállónak, tudva, hogy örökbe fogadtalak?” Ő így válaszolt: „Dehogynem! Mindig is büszke voltam arra, hogy méltó vagyok egy családra, és hogy te engem választottál.” Később született egy fiam is, így most két gyönyörű gyermekem van. © Erika Cirule / YouTube
12.
A 14 éves örökbefogadott fiammal összevesztünk – már nem is emlékszem, mi volt a vita oka. A dühében azt kiáltotta, hogy mi nem a családja vagyunk, és hogy jobb lett volna, ha soha nem fogadunk örökbe. Nagyon fájt, amit mondott, de összeszedtem magam, és így válaszoltam: „Igen, tudom.” Meglepő módon megkönnyebbültem, hogy végre kimondta, ami a lelkében volt.
Aznap este elment otthonról, és a barátainál töltötte az éjszakát. Természetesen a férjemmel és a kisebbik fiunkkal nagyon aggódtunk érte. Amikor hazatért, bocsánatot kért a viselkedéséért és a szökésért. Aztán hirtelen könnyek szöktek a szemébe, és elmondta, hogy valójában nagyon fáj neki, hogy örökbefogadott, és a legszívesebben a vér szerinti családtagunk lenne.
Ezek a szavak még jobban megragadták a szívemet, mint a veszekedéskor mondottak. Elmondtam neki, hogy én is pontosan így érzek. Ott ültünk egymással szemben, és csak néztünk egymás szemébe. Időbe telt, de a kapcsolatunk helyreállt. © Ruth Alborough / Quora
13.
A kisebbik lányom 10 évesen került hozzánk. Vagyis pontosabban a középső lányom hozta át itt aludni, ami azóta már 13 éve tart. A maga korában rengeteg mindenen ment keresztül. Amikor megérkezett, először éreztem az életemben, hogy feltétel nélkül kell szeretnem valakit. Hogy lehet, hogy ő soha nem fog viszont szeretni minket. Hogy lehet, hogy soha nem fog minket igazán a családjának tekinteni. De pont az örökbefogadott lányom volt az, aki segített igazán megismernem önmagamat.
Kérlek, ne érts félre, a vér szerinti gyerekeimet is a szívem minden dobbanásával szeretem, és bármikor odaadnám értük az életemet, de az örökbefogadott lányomat talán még egy kicsit jobban. Megváltoztatta az életünket, és megtanított minket arra, hogy maximálisan nyitottak és őszinték legyünk. Ma mind a négy gyerekem összetartó és hűséges, mint egy banda. Mi vagyunk az ő családja, és ő a miénk. © Renee LaCoste Long / Quora
14.
Szeretném megosztani a barátom, Roman történetét, aki 1995-ben örökbefogadó apa lett. Roman egyszerű sofőrként dolgozott, felesége, Tatyana, és egy fiuk volt már. Amikor Tatyana kórházba ment, hogy megszülje a kislányukat, egy fiatal lány épp otthagyta a kórházban a csecsemőjét. A kisfiú beteges és sírós volt, Tatyana pedig az elején maga szoptatta a kicsit. A kisbabát el kellett volna vinni egy csecsemőotthonba, de mivel újszülött volt, a feleség kérésére ott maradhatott, azzal a feltétellel, hogy 3 nap múlva elviszik.
Tavasz volt, a folyó kiöntött, a komp még nem közlekedett, a jégzajlás miatt nem volt út a faluba. Roman hazavitte a gyerekeket, nem gondolva arra, hogy örökre. Azt hitte, hogy az út hamarosan megjavul, és a kisfiút elviszik a csecsemőotthonba. De amikor a kisfiúért jöttek, megbetegedett, és úgy döntöttek, hogy nem viszik el. Tatyana már akkor eldöntötte, hogy nem adja oda a fiát senkinek. Saját fiának nevezte el. Beadták az örökbefogadási kérelmet, és mivel jó családnak ítélték őket, nem akadályozták a kérelmüket.
Roman nemrég mesélte, hogy amikor Stas (így hívták a kisfiút) 8 éves volt, egy „kedves” szomszéd mindent elmondott neki. A fiú először magába zárkózott, majd megkérdezte a szüleit, akik nem tagadták le, és elmondták neki az igazat. A fiú sokáig hallgatott, majd azt mondta: „Most már legalább megértem, hogy miért vagytok mindannyian világosak, én pedig sötét.”
Roman és Tatyana az egész családjukkal elköltözött. A gyerekek már felnőttek: a fiuk a fővárosba mentek, a lányuk pedig férjhez ment és egy másik városba költözött. A szüleiket nem felejtik el, folyamatosan írnak nekik, és meglátogatják őket. Stas viszont a szüleivel maradt, külön lakik, de a szomszéd lépcsőházban. Nős, és sofőrként dolgozik, mint Roman.
Roman maga mesélte: „Hálás vagyok a sorsnak és a feleségemnek, hogy van egy ilyen fiam. Ha belegondolok, mi lett volna vele, ha Tatyana nem találkozik vele a kórházban…” Nemrég megtudtam, hogy Stasnak született egy kislánya, akit Tanyának nevezett el az édesanyja tiszteletére. © ismeretlen szerző / Pikabu
Ismersz olyan embereket, akik az örökbefogadás mellett döntöttek? Esetleg te magad is az örökbefogadó szülő közé tartozol?
