A késő délutáni napfény aranysárgán sütött be az ezüstszürke oktatóautó szélvédőjén, de a kabinban uralkodó feszültséget a kellemes őszi időjárás sem tudta feloldani. Kata mindkét kezével úgy markolta a kormányt, mintha az életéért küzdene, a szája szélét harapta, ujjpercai pedig teljesen kifehéredtek. A tekintete pánikszerűen ugrált a szélvédő, a jobb oldali visszapillantó és a lábánál sejthető, rettegett pedálok között.

Épp egy szűk, parkoló autókkal zsúfolt lakótelepi utcácskában araszoltak. A motor üvöltött, mert Kata elfelejtett felváltani, de amikor végre rávette magát, hogy benyomja a kuplungot és kettesbe rántsa a kart, a váltó egy gyomorforgató reccsenéssel tiltakozott.

– Semmi baj, a fogaskerekek úgyis csak tájékoztató jellegűek abban a váltóban – jegyezte meg a mellette ülő oktató, László, anélkül, hogy a hangjában akár csak egy csipetnyi idegesség is lett volna.

László már harminc éve tanított vezetni, és láthatóan kifejlesztett egy olyan mély belső békét, amit még a legelszántabb kezdők sem tudtak felborítani. Éppen a hőálló műanyag bögréjéből kortyolgatta a langyos feketekávét, miközben a saját oldalán lévő pótpedálok fölött pihentette a lábát, felkészülve bármilyen váratlan katasztrófára.

Kata mélyet sóhajtott, próbált nem tudomást venni a fém siralmas hangjáról, de a homlokán gyöngyöző izzadságcseppek árulkodtak a belső vívódásáról.

– Laci bá’… – kezdte bizonytalan, halk hangon a lány, miközben az autó enyhén kacsázni kezdett a felezővonal felé. – Kormányt tartjuk, Kata, a jobb oldalon is vannak parkoló autók, és az tulajdonosok szeretik a visszapillantóikat – mormolta László nyugodtan, lehúzva a bögrét a szájáról. – Na, mit szeretnél kérdezni? Remélem, nem a kéziféket felejtetted el megint leengedni, mint a múlt héten a benzinkúton?

– Jaj, dehogy, nem arról van szó! – Kata nyelt egy nagyot, és egy piros lámpához érve – amit szerencsére sikerült nem túl drasztikus fékezéssel abszolválnia – elszántan a mesterére nézett. – Csak… megfordult a fejemben valami. Őszintén meg kell kérdeznem, mert már kezdem elveszíteni a reményt.

– Hallgatlak, gyermekem. A pirosnál állunk, most van időnk a nagy életbölcsességekre.