Kata megeresztett egy esdeklő pillantást, és a mellkasára szorította a kezét. – Mennyire van még szükségem, hogy végre tényleg tudjak vezetni? Hogy átmenjek a vizsgán, és ne kelljen minden egyes elindulásnál imádkoznom?

László lassan letette a kávéscsészét a pohártartóba. Hátrafordult a székében, hüvelykujját a biztonsági övébe akasztotta, és elgondolkodva végigmérte a tanítványát. Pár másodperces feszült csend támadt a kocsigyomorban, amit csak a motor egyenletes alapjárati durogása tört meg. Végül az oktató arcán egy sejtelmes, sokat sejtető mosoly terült szét, és lassan megvakarta a halántékát.

– Hát, kedvesem… – mondta elnyújtva a szót, miközben a lámpa sárgára váltott. – Körülbelül háromra.

Kata szeme azonnal felcsillant. A mellkasát elöntötte a megkönnyebbülés melege, a remény szikrája gyúlt meg benne. Három óra? Az mindössze két gyakorlati alkalom! Egy dupla óra pénteken, meg egy gyors ismétlés jövő hét elején, és már jelentkezhet is a vizsgára! Végre megszerzi a jogosítványt, és nem kell többet a buszon nyomorognia.

– Három órára? – kérdezte csillogó szemmel, szinte ujjongva a boldogságtól, miközben gázt adott. – Csak annyira? Akkor a héten már le is tudjuk az egészet!

László erre hirtelen felnevetett, a jobb kezével akkorát csapott a saját térdére, hogy a műszerfalon megrezrent a navigáció, majd a fejét csóválva rálépett a saját fékpedáljára.

– Dehogyis, lányom! Három autóra!

Kata elképedve meredt rá, a szája tátva maradt a döbbenettől – miközben a kocsi jobb oldala felől máris egy baljós, fémes padkacsikorgás hangja szűrődött fel…