Aznap a négyéves fiam eltűnt a zsúfolt bevásárlóközpontban. A hangosbemondó órákon át ismételte a nevét, a rendőrök minden üzletet és folyosót átnéztek, én pedig egyre kétségbeesettebben jártam körbe újra és újra ugyanazokat a helyeket.

Két hosszú, gyötrelmes óra telt el, amikor egy nő tűnt fel a tömegből, a karjában a fiammal. A lábaim megrogytak, elsírtam magam, és csak annyit tudtam ismételni: „Köszönöm, köszönöm.” A nő kedves, csendes mosollyal átadta őt, a kezembe nyomott egy apró hajcsatot, és annyit mondott: „Erre még szükséged lesz.” Nem értettem, miért mondja, de félretettem a tárgyat, és próbáltam túl lenni a történteken.

Három héttel később furcsa dolog történt. A hajcsat ott hevert a konyhapulton, pedig biztosan tudtam, hogy előző este bezártam a fiókot, ahová tettem. Megráztam a fejem, fáradtságnak tudtam be, de valami mégis szándékosnak tűnt. A fiam ekkor besétált a konyhába, és egy különös dallamot dúdolt. Azt mondta, a „kedves néni” tanította neki. Ahogy dúdolta, a hajcsat fura, finom fényt kapott — mintha a fény külön ráesett volna, mintha élne.

Másnap nem bírtam tovább a kíváncsisággal. Közelebbről is megvizsgáltam a csatot. Pici, alig látható jelek futottak az oldalán, szabályos minták, túl díszesek egy ilyen hétköznapi tárgyhoz. Elvittem egy ékszerészhez. Összehúzta a szemét, forgatta, majd csak ennyit mondott: „Ez nagyon régi darab. Sokkal régebbi, mint hinné.” Hazafelé végig éreztem, hogy a zsebemben lévő tárgy szinte súlya lett.

Aznap éjjel a fiam sikítva ébredt. Miközben megnyugtattam, a kezembe tette a hajcsatot és azt suttogta: „Azt mondta, ez megvéd minket.” A hangja olyan bizonyosságot hordozott, mintha valóban látná azt a nőt, mintha még mindig ott állna a szobája sarkában. A hideg végigfutott rajtam.