Egy héttel később áramszünet lett az egész városban. A ház vaksötétbe borult — kivéve egyetlen pontot. Az éjjeliszekrényemen lévő hajcsat halvány, meleg fényt árasztott, olyan stabil ragyogást, amitől a szoba lassan kirajzolódott. A fiam mezítláb, teljes nyugalomban besétált a szobába, mintha tudta volna, hogy fény lesz. Amikor a kezembe vettem a csatot, a fény felerősödött egy pillanatra, éppen annyira, hogy egymás arcát lássuk. Percekkel később visszajött az áram — a hajcsat fénye pedig kialudt, mintha soha nem is világított volna.

Ekkor már tudtam, hogy ez nem egy egyszerű kiegészítő. Az a nő nem csak megtalálta a fiamat — valamit ránk bízott. Valamit, aminek oka volt.

Azóta a hajcsat egy kis fa dobozban pihen az ágyam mellett. Ritkán nyitom ki, mégis gyakran érzem, hogy „ott van”. Néha, amikor bizonytalanság vesz körül, halvány csillogás szűrődik ki a doboz résein, mintha figyelne ránk. Ilyenkor eszembe jut a nő, a mosolya, a mondata: „Erre még szükséged lesz.”

És bár soha nem tudtam meg, ki volt ő, egy dolgot biztosan érzek: nem voltunk akkor sem, és most sem vagyunk teljesen egyedül.