Sokan hisznek a szerelem első látásra intézményében. Abban a bizonyos, megmagyarázhatatlan szikrában, amely két idegen között pattan ki egy teljesen átlagos, eseménytelen kedd délutánon. A romantikus regények szerint ilyenkor megáll az idő, a háttérzaj elcsendesedik, és csak a másik szeme, na meg az a bizonyos, sokat ígérő mosoly létezik.

Hősünk – nevezzük őt most diszkréten Sándornak – is szentül hitte, hogy ő a modern kor ügyeletes szívtiprója. Sándor nem volt egy tipikus Adonisz, de rendelkezett valami olyasmivel, amit ő maga „rusztikus sármnak” hívott. Különös ismertetőjegye egy meglehetősen szellős mosoly volt. A felső fogsorából ugyanis hiányzott egy stratégiailag fontos, mondhatni frontvonalbeli darab. Sándort ez egy cseppet sem zavarta, úgy gondolta, ez a kis aszimmetria csak hozzátesz a vagány, rosszfiús imázsához. Hiszen a kalózoknak is hiányzik ez-az, mégis odavannak értük a nők!

Történetünk napján Sándor ismét bedobta a titkos fegyvert. A mellette ülő, gyönyörű, tökéletesen sminkű, bőrzdsekis hölgy pillantását próbálta elkapni a tömegközlekedési eszközön. Sándor tudta, hogyan kell ezt csinálni, és beveti a nehéztüzérséget: egy kis szemkontaktus, egy laza fejbillentés, majd bumm – jöhet a 100 wattos (bár egy kiégett körtével rendelkező), szellős mosoly.

A taktika, láss csodát, azonnal működött!

A legtöbb nő ilyenkor rémülten a táskájába markolna, és a következő megállónál menekülőre fogná. De Ő nem így tett. Először csak visszanézett. Aztán halvány mosolyra húzódott a szája. Végül – Sanyi pulzusa ekkor már a dobhártyájában dörömbölt – kissé közelebb hajolt. A levegő szinte izzott a feszültségtől. Sándor már szinte hallotta a romantikus hegedűszót a háttérben, és fejben már azt tervezgette, mit fognak vacsorázni az első randevún.

A nő végre megszólalt, hangja lágy volt, mégis határozott. Szavai úgy csengtek Sándor fülében, mint a legédesebb szirénének: