– Amióta csak rám mosolyogtál, az jár a fejemben, hogy felhívjalak magamhoz!

Sándornak több sem kellett. A férfiúi egója abban a pillanatban akkorára duzzadt, hogy önálló gravitációs mezővel rendelkezett. „Megvagy” – gondolta magában. A vadászösztön diadalmaskodott. Tudta, hogy a hiányos fogsorú rosszfiú karakter ellenállhatatlan. Kicsit mélyebb regiszterbe vitte a hangját, lazán hátradőlt, és egy laza, sokat sejtető félmosollyal (ügyelve arra, hogy a légrés azért megmaradjon) így válaszolt:

– Jól hangzik! Facér vagy?

Laci már szinte látta maga előtt a gyertyafényes estét. A nő mosolya azonban hirtelen valahogy megváltozott. A levegő megfagyott egy pillanatra. A romantikus, flörtölő ív helyett valami sokkal… analitikusabb kifejezés ült ki a nő arcára. Megigazította a táskáját, közelebb hajolt, és kíméletlen őszinteséggel így szólt:

– Nem egészen, de fogorvos vagyok, és egyszerűen fizikai fájdalmat okoz nézni azt a hiányzó metszőfogat! Szakmai ártalom, ne haragudj, de itt van a rendelőm két megállóra, és van egy lemondásom délután háromra.

A hegedűszó a háttérben egy hatalmasat reccsent, majd hirtelen elhallgatott. A romantikus köd egy szempillantás alatt szertefoszlott, és helyét átvette a kíméletlen, rideg valóság, amelynek enyhe fertőtlenítőszaga volt. A nő arcán a csodálat egy egészen másfajta, professzionális elhivatottsággá formálódott. Szemeiben nem a szenvedély lángolt, hanem egy porcelánkorona és egy gyökérkezelés árajánlata.

Sándor világképe apró, fogzománc-darabkákra tört. A nő, aki felől azt hitte, megbabonázta a férfiassága, valójában csak egy két lábon járó, súlyos fogászati katasztrófát látott benne. Nem a szívét akarta meghódítani, hanem az ínyét szerette volna megmenteni a teljes pusztulástól.