Már nincs bennem az az indulat a Való Világ láttán, ami egykor – ez egy haldokló tartalom. A kereskedelmi televíziózást lassan felfalja a YouTube, az örömhírt azonban árnyalja, hogy az elmúlt évtizedekben a kereskedelmi tévék és a reklámok annyi mérget öntöttek a globális kultúrába, hogy már nem kellenek jól fizetett producerek, a kulturális hulladék nélkülük is újratermeli magát. Olyan mélyre rugdosták a befogadás küszöbét, hogy úgy érzem, ennél már csak jobb jöhet. Zászlóikat bontogatják az előfizetési díjakból gazdálkodó, reklámmentes tévécsatornák, míg sok YouTube-tartalomgyártó a nívópálcát már nem a tömegízlés alá, hanem ha csak kevéssel is, de inkább a fölé kalibrálja.
A kulturális műanyagöntés a popzenében is rohamosan veszít pozícióiból: már nem a kereskedelmi rádiók és a Viva Tv döntéshozói mondják meg, mi a sláger, és ezzel a színvonal is picit emelkedik. Persze az igénytelen hulladékra így is sokkal nagyobb az igény, mint a színvonalas tartalomra – de tudjuk, hogy ez mindig is így volt. A McDonald’s, a Coca-Cola, az eurotrash és az RTL mindig is képes volt nyers tőkeerőből elsöpörni a minőséget – az internet legalább esélyt adott visszavágni.
A trash-reality haldoklik: az RTL inkább egy kábelcsatornára száműzi – a formátumot, mely másfél évtizede legyalulta a közbeszédet, és bankot robbantott, a tévétársaság mára a kereskedelmi televíziózás második vonalába rendeli vissza. Csakhogy a károkozás megtörtént: VV Majka elszabadult, BB Évi pszichiátriára került, és nemzedékek győződtek meg arról, hogy a létezésük, a böfögésük, a reggelijük, az üzekedésük érték és teljesítmény. A Való Világ ma már csak azért újszerű és érdekes, mert egy olyan korosztály állapotáról tanúskodik, amely már ezen a szeméten nőtt fel. Az ő álmuk már tinédzserként az volt, hogy egy nap ők is élőben kefélhessenek a tévéképernyőn, hiszen az ő nagy, közös gyermekkori élményük az, ahogy anyuval meg apuval ülnek a kanapén, és fizetős sms-eket dobálnak VV Okira.
Mit tudunk meg néhány rész megtekintése után? A casting a szokásos: stricik és kurvák tematika. Néhány enyhén fogyatékosnak tűnő szereplő meg egy halom narcisztikus, viselkedészavaros proli egy szakadt, külvárosi konditeremből. A legkedvesebb figura az örökké „parittyázni” akaró VV Csoki, akit mintha titokban Viagra-kúrán tartanának a műsor készítői – de így sem nagyon lóg ki a többi szereplő közül. Van köztük olyan, aki huszonnégy órán belül kefél, de gátlásosabb is akad, akinek negyvennyolc óra kell, hogy feloldódjon a kamerák között.
Ez a nemzedék annyi szelfit készített tizenkét és tizennyolc éves kora között, hogy tagjain a legcsekélyebb megilletődöttség sem látszik az állandó megfigyelés nyomán – s ez igen jó hír a kínai típusú tech-diktatúráknak, talán már Habony Árpád is felfigyelt erre. Mintha ezeknek a fiataloknak már nem volna szükségük intim szférára, csak figyelemre és rajongásra. Nyilvánvalóan nem értik az idő fogalmát: mindig a pillanatba vannak zárva – létezésüknek nincs kontextusa, mindössze folyton változó viszonyulása. Egyetlen pillanat alatt élik meg akár a barátságot, akár a szerelmet, aztán a következő pillanatban ki is fordulnak belőle. Ami a modern embernek még hetek, hónapok vagy évek érzelmi munkája volt, azt a posztmodern ember egy pillanat alatt elsajátítja, hogy aztán egy pillanat alatt elveszítse.
Szembeötlő a kudarctűrő képesség teljes hiánya: a széjjeltetovált, kigyúrt alfahímek, akik a legnagyobb arccal oktatnak és dominálnak, egyik pillanatról a másikra képesek összeomlani, és pityeregve előadni a feminin ómegát. Egyik percben még a börtönhierarchia csúcsán álló, hétpróbás bűnözők, a következő percben már zokogó kisgyermekek, akiket bántani akarnak az ágyuk alatt rejtőző szellemek. Mintha egy skizoid transztudat mozgatná a szereplőket, akik alig rendelkeznek az önkifejezés legcsekélyebb képességével: előbb dugnak, aztán ismerkednek – ha problémájuk van, üvöltenek. Nincsenek szavaik kifejezni, ami velük történik, nincsenek szavaik az emberi kapcsolataikra. Valaki egyik pillanatban még „testvér”, a másikban már azt kapja a pofájába, hogy „kiviszlek, és kint hagylak a g*cibe”. Sem a vallomás, sem a fenyegetés nem jelent semmit.
A kérdés, melyre megnyugtató választ kell találnunk: mit tehetünk, hogy gyermekünk elkerülje a villát? Mit tehetünk, hogy ne váljon az RTL producereinek prédájává, ne képződjön tizenöt perces hírnév a butaságából, a kivagyiságából, a kulturálatlanságából és a sérültségéből?
Az egyéni stratégia az egyszerűbb: törekedjünk arra, hogy gyermekünknek legalább ötszáz szavas szókincse legyen – akkor jó eséllyel kiselejtezik a szereplőválogatáson. Közösségi vonatkozásban az a nyilvánvaló következtetés, hogy az alapfokú oktatás hatékonysága manapság a nullával egyenlő: annyi értelme van ezeknek a kölyköknek történelmet, kémiát vagy világirodalmat tanítani, mint Orbán Viktort színházba vagy múzeumba invitálni. Épp annyira összeférhetetlenek az alapműveltséggel, ahogy a miniszterelnökük a kultúrával. Az iskolarendszernek nem ismereteket kellene átadnia nekik, hanem a magatartás, a közösségi létezés, az érdemi kommunikáció és az önismeret minimális normáit.
A felnövekvő nemzedékek tagjainak legalapvetőbb szociális és kulturális kompetenciái hiányoznak, miközben a közoktatás azt próbálja beleverni a fejükbe, hogy mikor volt a vasvári béke, és hogy mi Antigoné halálának erkölcsi tanulsága. A Való Világ egyetlen látható haszna, hogy a hazai iskolarendszer alkalmatlanságának lángoszlopként fénylő mementójaként szolgál.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 29. számában jelent meg, 2018. november 30-án.
