Celeb / Híresség, Sport

Hanga Ádám: Az apám nem azért talált rám 25 év után, mert a fia vagyok, hanem mert sokat keresek

Ha nem is tett le róla teljesen, de már nem érzi a realitását egy NBA-kalandnak Hanga Ádám, akit kilenc éve draftolt a San Antonio Spurs. A magyar kosaras ma a világ egyik legerősebb csapatában, a Barcelonában játszik, ahol új szerepkörében arra is figyelni kell, hogy mindenki kapjon elég labdát és boldog legyen a meccs végére. Szinte a szomszédjának mondhatja a Barca-focistát, Gerard Piquét, de karrierje során végig figyelt arra, hogy a róla szóló hírek a pályán történtekről szóljanak, ne arról, milyen kocsival jár. Interjú.

 

 

 




 

A szurkolók idén beválasztották az európai kosárlabda álomötösébe, kétszer nyert spanyol Király Kupát, többször szerepelt a spanyol bajnokság álomcsapatában, az edzők szavazatai alapján volt már a kosárlabda csúcssorozatának, az Euroligának a legjobb védője. Jelenlegi csapata, a Barcelona mire lenne képes az NBA-ben?

Nincs kétségem, rájátszásba kerülne. De ugyanez igaz a CSZKA Moszkvára, a Real Madridra, a két évvel ezelőtti Fenerbahcéra. Az Euroleague (Euroliga) valamennyi élcsapatára.

Mennyire bántja, hogy bár kilenc éve a második kör 29. helyén foglalta le a játékjogát a többszörös NBA-bajnok San Antonio Spurs, 31 éves koráig mégsem jött össze az amerikai álom?

Az ember egy vízió megvalósításáért elég sok mindenre képes. Én is rengeteget tettem érte, de az, hogy egy-egy játékosnak megadatik-e a lehetőség az álma beteljesítésére, nem mindig csak rajta múlik. Meglehet, nekem épp azért nem sikerült, mert 2011-ben a San Antonio draftolt. Az edző, Gregg Popovich és a texasi klub játékospolitikája színtisztán üzleti alapú: elég sok fiatal európai tehetségre „ki tudja, mi lesz belőle” alapon lecsapnak, mert így csak nekik lesz joguk szerződést kínálni számukra az észak-amerikai kosárlabda-bajnokságban.

Az elmúlt kilenc évben többször felmerült, hogy szerződést kap. Mikor állt a legközelebb hozzá?

2017-ben, mert azon a nyáron lejárt a szerződésem a Baskoniánál, amellyel két zseniális szezont hagytam a hátam mögött. A Spurs európai megfigyelője abban az évben szinte minden meccsemen ott volt. Többször együtt vacsoráztunk, kijött a 2017-es Európa-bajnokságra is, ahova a magyar válogatottal 17 év után kvalifikáltuk magunkat, sőt, továbbjutottunk a csoportkörből. Nem csak én, mindenki készpénznek vette, hogy megyek az NBA-be. Ezért Lóránt Andrással, a menedzseremmel elhatároztuk, hogy minden egyes szerződésajánlatot jegelünk, holott a Baskonia például álomszerződést kínált a közös munka folytatásáért cserébe. Eközben januárban a Barcelona is elkezdett versenybe szállni értem, és a Real Madrid is érdeklődött, pedig tudták, a spanyol szabályok szerint ki kell vásároljanak, és meg kell adják azt, amit a Baskonia ajánl nekem.

 

 

 

 

 

Sportágtól függetlenül nem ismerek magyar sportolót, aki a Real Madridot vagy a Barcelonát várólistára helyezné.

Emlékszem, Andrásnak azt mondtam: „Figyelj, nem érdekel a pénz. A spanyol ajánlatoknál is jelentősen kevesebbért, az NBA-bérminimumért is Amerikába akarok menni, sőt fizetek is, ha kell, csak játszhassak végre a Spursben!” Amikor vége lett a spanyol szezonnak, kiutaztunk Texasba, rengeteget beszéltünk velük, házakat néztünk, munkahelyet kerestünk a feleségemnek, csak éppen szerződést nem láttunk. Miután visszajöttem Magyarországra, újabb és újabb időhúzó üzenetek érkeztek a tengerentúlról – még megvárjuk a szabadügynökpiac zárását, Rudy Gay megvásárlása miatt problémák jelentkeztek a fizetési sapkával, stb. Egyre frusztráltabb lettem, miközben a háromszög másik két végén a Baskonia és a Barcelona egyezkedett értem.

De mindennek megvan az oka. Ha nincs az éveken át kergetett NBA-álom, a 2017-ben szinte biztosnak tűnő San Antonio-i szerződés, amely végül soha nem érkezett meg, lehet, a mai napig Baszkföldön és nem a Barcelonában kosarazok.

Három éve viszont a katalán fővárosban játszik, ahol a tavalyi csapatból korábbi karrierjük alatt hatan is minimum két évet lehúztak az NBA-ben. Az ellenfelek sem szűkölködnek egykori NBA-kosarasokban. Így azért fel tudja mérni, hogy helytállna-e az NBA ben.

Azt tudni kell, hogy rengeteg olyan garantált szerződésű játékos van az észak-amerikai kosárlabda-bajnokságban, akik nem tudnának az európai kosárlabdázás csúcssorozatában, az Euroligában játszani. E közben az összes Euroliga-játékos beférne valamelyik NBA-csapatba – más kérdés, ki mennyi játékpercet kapna –, és többen is stabilan a kezdőötös tagjai lennének. Bogdan Bogdanovic és Nemanja Bjelica a Sacramento Kingsben simán hozza, sőt meghaladja az Euroliga pontátlagát. Eközben csapattársam, a spanyol liga jelenlegi legértékesebb játékosa, Nikola Mirotic, lehúzott négy évet a Chicago Bullsban, majd egy-egy évet a New Orleans Pelicansban és a Milwaukee Bucksban, aztán azt mondta, hiányzik neki az európai kosárlabda. Most boldog Barcelonában.

„Egy szabály van, tíz perccel az edzés előtt a pályán kell lenni”

„Barcelonában soha nem mondja senki, hogy maradj kint az edzés végén, és dobjál százat, vagy otthon is videózzál a fejlődésed érdekében. El lehet járni bulizni is hajnalig, de ha másnap kikap a csapat, és te rosszul játszottál, az a te felelősséged. Ha nem hozod a szintet, szépen elküldenek. Hála istennek, a klubnál ezzel nincs probléma, mindenki profi mentalitású, ami át is ragad egyikünkről a másikra.Ha azt látom, hogy valaki extra munkát végez, akkor tudom, hogy nekem is kell, különben lemaradok. Ezért én minden nap egy órával az edzés kezdete előtt már át vagyok öltözve, kondizok fél órát, és dobok fél órát melegítésképpen. Otthon rengeteget videózom. Annyi segítséget kapok a klubtól, hogy ha kérek speciális erősítő gyakorlatokat, vagy célirányosan összevágott videót, mondjuk, a labdavesztéseimről, azt azonnal megkapom.”

Miért nem tudna minden NBA-s az európai kosárlabda legmagasabb szintjén játszani?

Mert ez itt sokkal inkább csapatsport, ahol nem lehet csak úgy egy-egyezni. Aki direktben próbálkozik, azt négyen fogják, ezért nem tud kosarat dobni. Ezzel ellentétben azért szeretik az NBA-csapatok az Euroliga-játékosokat leigazolni, mert minden szempontból érett, kész kosarasokat kapnak. A jelen egyik legnagyobb NBA-sztárja, a még mindig csak 21 éves Luka Doncic 2018-ban nem egyetemről kijövő, rutintalan tehetségként lett a Dallas Mavericks kosarasa, hanem úgy, hogy lehúzott három évet a Real Madridban, amellyel 2018-ban Euroliga-győztes és spanyol bajnok is lett, és mindkét sorozatban megválasztották MVP-nek, azaz a legértékesebb játékosnak.

 

 

 




 

 

Erősen európaizálódik az NBA?

Mindent elmond, hogy a tavalyi NBA-évadban az MVP a görög Giannis Antetokunmpo (Milwaukee Bucks) lett, az Év újoncának a szlovén Luka Doncicot, míg a legjobb védőnek a francia Rudy Gobert-t (Utah Jazz) választották. A jelenleg buborékban lévő 22 NBA-csapatban 89 európai játékos van.

A sportsiker nem jár kézen fogva az ismertséggel

A Barcelona sztárjátékosaként felismerik Magyarországon?

Akik követik a sportágat, igen, tisztában vannak azzal is, milyen szinten játszom. De tudom, Magyarországon más a sportági szimpátiasorrend, mint a nagyvilágban.

Kétségtelen, itthon a kézilabdázók, a vízilabdázók népszerűsége, ismertsége is megelőzi a kosárlabdát, ami Nyugat-Európában, pláne Amerikában elképzelhetetlen lenne. Egy korábbi Barcelona-kedvenc, a kézilabdázó Nagy László a vele készített interjúnkban azt mondta, miközben korábbi csarnokuk, a nyolcezres Palau Blaugrana a bajnokijaikon jó esetben félig telt meg, addig a kosarasok mindig telt házzal üzemeltek. Náluk a kézilabda eléggé hátul, messze a futball, a kosár mögött, valahol a futsallal egy magasságban áll a spanyol sportági rangsorban. 

Megvan a hierarchia valóban. A kosár összköltségvetését tekintve messze elmarad a futballtól, de a kezdőjátékosok keresete sokkal közelebb áll a labdarúgókéhoz, és jócskán megelőzi a futsalosokét, valamint a kézilabdázókét.

Zavarja, hogy itthon nem ismerik el annyira, kevesebbet írnak önről, mint Spanyolországban?

Az azért nem segít, hogy ritkán van lehetőségem hazautazni. Tizedik szezonomat kezdem ősszel Spanyolországban. Európát Barcelonától Moszkváig beutazva 70–80 meccset játszom évente. Ezeket alig vagy egyáltalán nem közvetíti magyar televízió, így a honi szurkolók sem látják folyamatosan a teljesítményemet. Interjúim többségét a spanyol vagy a nemzetközi médiumoknak adom. Mindezek mellett, ha van egy szusszanásnyi időm, itthon arra törekszem, ha valahol megjelenek, a mögött legyen tartalom. Ezért amikor a menedzseremmel, Lóránt Andrással elkezdtünk dolgozni,

tudatosan építettük úgy a kommunikációnkat, hogy idehaza is a sportteljesítmény miatt ismerjen meg, aki akar, ne pedig a sportsikerem óhatatlan tárgyi megjelenései legyenek a központban, hogy milyen autóval furikázom vagy milyen házban lakom.

Elképzelhetőnek tartja, hogy valaha jelölt lesz az Év sportolója-szavazáson?

Szép lenne. Tudom, soha nem lehetek olimpiai bajnok, de még világ- vagy Európa-bajnoki érmet sem tudok szerezni a magyar férfiválogatott tagjaként, olyan erős a nemzetközi kosármezőny.

 

 



 

Az elején azt ecsetelte, színvonalát tekintve mennyire nincs különbség az NBA és az európai kosárlabdaelit között. A nyolcvanmilliós Németországban is megannyi sztársportoló, olimpiai bajnok van, Dirk Nowitzki mégis az Év sportolója lehetett 2011-ben. Igaz, az erőcsatár abban az évben NBA-győztes lett a Dallas Mavericksszel. Ha Euroligát, spanyol bajnokságot nyerne, lenne esélye a címre?

Ha NBA-aranygyűrű lenne az ujjamon, biztosan szóba kerülne a nevem. Nyilván minden elismerést örömmel veszek, mert a munkám visszaigazolása, de nem prioritás az életemben, hogy az Év sportolója legyek. Hála istennek, akad bőven az elismerésekből, ha ezek nem is elsősorban saját hazámból, hanem Spanyolországból érkeznek. Ha itthon szóba jöhetnék, netán egyszer felkerülnék a tízes listára, az azért lehetne, mert innen Magyarországról, rengeteg munkával, tudatosan felépítve jutottam el arra a világszintre, ahol momentán tartok a karrieremben.

Ha ki kellene emelnie valamit, aminek ezeket az elismeréseket köszönheti, mi lenne az?

Ha beleütköztem egy falba, ha úgy éreztem kudarc ért, az sosem vetett vissza, hanem még erősebbé tett.

Minden egyes alkalommal – mint a legutóbbi, a két ponttal elvesztett spanyol bajnoki döntő után is – azon gondolkodtam, mit kellene tennem, hogy legközelebb sikerüljön.

A sikeres karrier sem mentes a buktatóktól

Falból, nehézségből pályafutása alatt akadt bőven. Az első, amikor 21 évesen Spanyolországba költözött.

A feleségem kezdetektől fogva óriási hatással van a karrieremre. 2008 óta ismerjük egymást, 2012-ben házasodtunk össze, és amikor zöldfülűként belevágtam a külföldi karrierembe, óriási támaszt jelentett. Belecsöppentem egy idegen környezetbe, de amikor hazamentem, ő ott volt nekem. Biztosította a hátteret, tudtam szólni hozzá. Amit felépítettünk, az nélküle nem ment volna, biztosan nem jutok el idáig, ha ő nincs. Jogász, közgazdász, két diplomás, intelligens nő. Szoktam mondani viccesen: az átlag diplománk pontosan egy. Ma már három nyelven beszélek, és ebben is nagy segítségemre volt.

A második: amikor az első spanyol klubjából, a Manresából 2013 nyarán kivásárolta a Laboral Kutxa Vitoria (mai nevén Saski Baskonia), rögtön műteni kellett a térdét. Hogy kezelte mindezt a spanyol sztárklub?

Rosszul. Pedig a szerződést annak tudatában írták alá, hogy szükségszerű egy tisztítóműtét a térdemben. A problémát az okozta, hogy amikor az orvos belenézett, talált egy csontödémát. Kiderült, terhelések után ez okozta a fájdalmat a térdemben. Így viszont a vártnál sokkal komolyabb beavatkozáson kellett átesnem, és sokkal hosszabb rehabilitáció várt rám. Németországban találtunk egy specialistát, aki a kezelés sikerességének 35 százalék esélyt adott. Ha nem jön be, alighanem vége a pályafutásomnak.

 

 




 

 

 

Utána viszont újabb fal magasodott ön előtt, mert nem sikerült visszaverekednie magát a csapatba.

Fél évig tartott a rehabilitációm. Edzettem becsülettel, de játékpercet utána sem kaptam. Aztán nyáron jelezték, nem számolnak velem, majd kölcsönadtak az olasz Avellinónak.

Hogy élte meg, hogy lemondtak a játékáról?

A profi világban mindenféle érzelem nélkül, tényként közlik az ilyesmit.

Ma már tudom, topszinten a személyi kérdéseknél kevésbé az érzelmi, mint inkább a pénzügyi szempont dominál. Ha bemegyek a boltba, a két sonka közül én is azt veszem meg, amelyik nekem jobban tetszik, vagy amelyiket megszoktam, függetlenül attól, hogy a másik is minőségi, sőt, még az is lehet, finomabb.

Én persze „minőséginek, sőt, finomabbnak” éreztem magam, ezért újabb kudarcként éltem meg, hogy nincs szükség rám. De próbáltam úgy felfogni, mi az, amit kihozhatok ebből az új helyzetből? Avellinóban rengeteg percet játszottam, végre fájdalom nélkül. Újra elkezdett menni a játék, és a spanyol rájátszásra már visszahívtak. Aztán a nyári szünet után megint jelezték, hogy kölcsönadnának. Már majdnem megállapodtunk egy olasz csapattal, amikor hívott Velimir Perasovic edző, hogy mégiscsak számítana rám, bár nem tud játékpercet garantálni.

Nem zavarta, hogy a sor végére állították?

Gondolkodás nélkül visszatértem Spanyolországba, mert mindig a legmagasabb szinten akartam játszani.

A döcögős induláshoz képest a 2015–2016-os idényben történelmi szezont zárt a Baskoniával, meglepetésre az Euroliga Final Fourba jutottak, és az edzők szavazatai alapján a sorozat legjobb védőjének választották.

A felkészülési meccseken alig játszottam, viszont a nekem jutó 4–8 percek alkalmával rendre jól szálltam be. Az első hivatalos meccsen meglepetésemre a kezdőötösben találtam magam, és utána kirobbanthatatlanná váltam. A karrierem szempontjából nem csak az lett meghatározó, hogy egyénileg remek szezont zártam, hanem az is, hogy végre sikeres csapatban nyújtottam jó teljesítményt. Azóta próbálom minden csapattársamba sulykolni:

a kosárlabda csapatjáték. Ha öt pontot átlagolsz, de a csapatod bajnokságot nyer, azt mondják, fontos öt pontokat hoztál. Ha nem jutsz playoffba, ugyanezzel az öt ponttal kereshetsz más klubot magadnak. Avagy, ha a csapatod sikeres, a saját magad teljesítménye is sokszorosan felértékelődik.

 

 




 

 

 

Támadóból védő, védőből irányító

Azt sem lehetett egyszerű megugrani, hogy miközben Magyarországon kifejezetten magas pontátlagot hozó játékosként tartották számon, és a vezérszerep mellett manapság is húsz pont feletti átlagot remélnek a válogatottban, addig Spanyolországban azonnal 2-es, 3-as posztra rendelték, és az évek alatt védőjátékosként gyűjtötte az elismeréseket. Ezzel a változással hogyan birkózott meg?

Amikor 2011-ben a San Antonio draftolt, kaptam tőlük egy elemzést. Azt írták: fantasztikus képességű, atletikus alkat, támadásban jeles, de nem védekezik. Amikor ezt megláttam, azt mondtam, rendben, ha védekeznem kell ahhoz, hogy NBA-játékos legyek, akkor védekezni fogok. Másrészt a spanyol bajnokságban úgysem tud az ember 40 percen keresztül száz százalékban védekezni és támadni is. Mivel a technikai tudásom, a fizikai képességeim adottak mindkettőhöz, megpróbáltam felmérni, melyikkel segítem jobban a csapatomat. Makacsul ragaszkodhattam volna ahhoz, hogy a Manresánál is 25–30 pontos játékos legyek. Lehet sikerül. De szinte biztos, ma nem Euroliga-szinten, hanem valamelyik kis csapatban játszanék. Az is lehet, Magyarországon is ismertebb lennék, mert több cikk született volna rólam, ha mondjuk a Sevilla játékosaként dobnék 25 pontot a Barcelonának. Csakhogy nekem szakmailag a másik vonal ért többet. Ezért a Manresánál és a Baskoniánál is mindent beleadtam a védekezésbe.

Mi ér többet: 25 pontos átlagot dobni vagy tíz pont alatt tartani az ellenfél 25 pontosát?

Nem kérdés, az utóbbi. A védekezésen múlik minden. A csapatoknak azok a játékosok nyerik meg a címeket, amilyenné én is váltam. Azt látom, hogy a nézők is értékelik, szeretik az ilyen kosarasokat. Védekezésben minden nap tudsz száz százalékot adni magadból, támadásban ez nagyon nehéz, mert van, amikor nem úgy megy, és kimaradnak a dobások. Az Euroligában különösen nehéz lenne 25-öt átlagolni, mert ott aki már 15 pont felett dob, az kiválónak számít.

2017-es évről a San Antonio szemszögéből már ejtettünk szót. Az is történelem, hogy a San Antonio-Baskonia-Barcelona hármasból a katalán klub lett a befutó, amely a spanyol lapok szerint 500 ezer dollárt fizetett a játékjoga megszerzéséért, továbbá a szabályok szerint a szerződésében megadta azt a három évre szóló fizetést, amit a Baskonia is garantált. Hogy nézett ki ez a tárgyalássorozat az európai oldalról?

A 2016–17-es az utolsó szezonom volt a Baskoniánál. Akkor választottak meg az Euroliga legjobb védőjének. A klub év közben több alkalommal is hároméves szerződéshosszabbítást tett elém. Srófolta felfelé az áramat. Nagyon nehéz volt nemet mondanom, mert miközben életem szerződését kínálták, elhittem az amerikai álmot, de a barcelonai folytatás is csábítóan hangzott. Tény az is, a baszk csapatnál az adójogszabályok miatt ugyanabból a bérkeretből, amit végül a szabályok szerint a Barcelona is kötelezően megadott, sokkal,

harminc százalékkal több maradt volna a zsebemben, mégis a katalán sztárcsapatot választottam. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy a játékospiacon mennyit ér a tudásom. De soha nem a pénz érdekelt. Már amikor először külföldre igazoltam, akkor sem. Ha 2011-ben itthon maradok 20–30 százalékkal többet kereshettem volna nettóban, mint a Manresánál.

 

 

 




 

 

Megdöbbentően hangzik, hogy Magyarországon 2011-ben többet lehetett keresni, mint egy spanyol középcsapatnál.

Az NBA-álom miatt váltottam a spanyol bajnokságra, nem a pénz motivált.

Többek közt a legnagyobb spanyol sportnapilap, a Marca is nyilvánosságra hozta, végül bruttó 7,5 millió dollárért, három évre írt alá a Barcelonához. Egyszer azt is nyilatkozta, ha sok pénze lesz, megkeresi guineai édesapját, aki hároméves korában hagyta magára az édesanyjával. Megtörtént?

2017-ben ő keresett meg engem. Egy ideig tartottuk a kapcsolatot, úgy tűnt, hogy eljön Magyarországra, aztán egy hónap után érkezett egy üzenet, amelyben leírta, hogy örömmel olvassa, aláírtam a Barcelonához, és kiszámolta, hogy a keresetemből neki tíz százalék jár. Utaljam át az összeget, és vegyek egy házat még valamelyik rokonnak. Itt engedtem el ezt a szálat.

Azóta nem jelentkezett?

Bár 25 éven át egy forinttal sem támogatta édesanyámat vagy a nagyszüleimet, mégis heteken át kaptam tőle a leveleket, amelyekben a „kötelezettségemre” emlékeztetett. Egyikre sem válaszoltam, mert úgy gondoltam, ha belemegyek, csak olajat öntök a tűzre. Hála istennek, a családom így is teljes. Nagypapám, aki két éve hagyott el minket, maximálisan betöltötte az apaszerepet, többet, jobbat nem is kívánhattam volna. 15 éves koromig négyen éltünk együtt édesanyámmal, nagyszüleimmel a zuglói 50 négyzetméteres kis lakásunkban. Nagyapa hordott edzésre, mindig számíthattam rá, amikor szükségem volt rá. Rendőrként dolgozott évtizedeken át, de áldott jó szívű emberként mindig emlegette: „Harminc év alatt soha senkit nem büntettem meg.” Következetességével kerek életet, neveltetést, taníttatást adott nekem. Úgy döntöttem,

nincs szükségem arra, hogy egy olyan ember jöjjön be az életembe, aki nem azért akar velem megismerkedni, mert a fia vagyok, hanem azért, mert a Barcelona játékosaként sok pénzt keresek.

A 2017 augusztusában kötött barcelonai szerződését 2019-ben újabb 2+1 évvel meghosszabbította a klubja. Menet közbeni szerződéshosszabbítás általában kölcsönös elégedettséget jelent. A klub részéről ilyen esetben a magasabb fizetési ajánlat a jellemző. 

Ehhez képest tavaly újra lemondtam a juttatásom egy részéről annak érdekében, hogy olyan játékosokat tudjunk venni, akikkel jobb csapattá válhatunk. Persze a hosszabb távú szerződés biztonsága kárpótolt ezért. Nekem most már a családom, a feleségem, valamint két lányom, a négyéves Sasha Isabel és a lassan hétéves Aylar a legfontosabb. Barcelona mellett, Espluguesben lakunk. Mellettünk él a Barcelona spanyol válogatott védője, Gerard Piqué és Shakira, kicsit feljebb lakik a többi Barca-focista, a francia Samuel Umtiti, a portugál Nelson Semedo vagy a brazil kapus, Neto. Közkedvelt rész, mert pont a labdarúgók edzőközpontja, a Ciutat Esportiva és a Nou Camp, vagy a mellette lévő csarnokunk, a Palau között fekszik. Letelepedtünk, berendezkedtünk az itteni életre.

A klubnál hogyan értékelték a gesztust, hogy engedett az igényeiből?

Még soha sehol nem éreztem ilyen megbecsültnek magam. Családomnak érzem a klubot. Így harmincon túl sokkal fontosabb ez nekem, minthogy azt nézzem, hol tudok még többet keresni.

 

 

 




 

 

A barcelonai elismertsége abban is megnyilvánult, hogy idén új szerepkör, újabb nehézség jött el a pályafutásában. Már nem védőként, hanem irányítóként játszott. Az újabb helytállás bizonyítéka, hogy immár irányítóként is bekerült a spanyol bajnokság második legjobb ötösébe.

Nyolc éven át az egész nemzetközi karrierem a védekezésre, a 2-es és a 3-as posztra épült, erre hirtelen én lettem a karmestere a bajnokaspiráns, az Euroligában is Final Fourba törő Barcelonának. Át kellett állítani az agyamat. Kontrollálni a mérkőzés ritmusát, fejben tartani, kire mikor milyen figurát hívjak. Figyelni arra is, hogy ha valaki már két-három támadás óta nem kapott labdát, és kezd durcás lenni, akkor rá hegyezzek ki egy-egy figurát. Tizenketten vagyunk egy-egy mérkőzésen, nehéz mindenkit boldoggá tenni. Mindeközben engem is egész pályán letámadnak, és még az edzőre is figyelni kell. Nagyobb a felelősségem is. A statisztikák azt bizonyítják, ha nekem nem ment a játék, nem hoztam legalább az átlagos teljesítményemet, akkor kikaptunk. Erre a feladatkörre nem ment egyszerűen az átállás. Rengeteg munkát raktam bele, viszont nagyon élvezem.

31 évesen milyen távlati cél lebeg a szeme előtt?

Egyértelműen az, hogy a következő két évben mindenhol, a Király Kupában, a Szuperkupában, a bajnokságban és az Euroligában is döntőt játsszak. Ez összesen nyolc döntőt jelentene.

Nem gyenge célkitűzés.

Nem azt mondtam, hogy meg akarom nyerni, de a döntőben szeretnék játszani, aztán ott meglátjuk, mire lesz elég a tudásunk. A karrierem, a történetem akkor lesz kerek, és akkor igazolódik be, hogy ugyan az NBA nem sikerült, de mégis végig jó döntéseket hoztam, ha címeket nyerek. Ez motivál, ez a célom, az álmom, és ennél többet nem kívánhatnék magamnak.

Véletlen a múlt idő, vagy ezek szerint az NBA-ről végleg lemondott?

Azt nem jelentem ki, hogy végleg letettem róla, de nem látom a realitását.

33–34 évesen újra elölről kezdeni mindent az NBA-ben, az azt jelentené, hogy újabb 2–3 év, amíg felépítem magam, elismertséget szerzek Amerikában is. Rángassam el a családomat San Antonióba, ahol lehet, egy év után elcserélnek Milwaukee-ba? Nem biztos, hogy ez megéri.

Ehhez képest Barcelonában az Euroliga, de talán mondhatom, a világ minden értelemben egyik legerősebb klubjában játszom. Maximálisan megbecsülnek. Nem azért kell küzdenem nap mint nap, hogy emberszámba vegyenek. Ez már az otthonom. E mellett Barcelona a világ egyik legszebb városa, ahol a családomnak megvan mindene, a gyerekek ide járnak óvodába, iskolába. Rengeteg munkát, energiát fektettem abba, hogy az európai kosárlabdában, azon belül ennél az óriási klubnál a legmagasabb szinten elismert legyek.

 

 

 

 

 

forrás: 24.hu



►► HA TETSZETT A CIKK, KÉRJÜK LÁJKOLD ÉS OSZD MEG MÁSOKKAL IS! ❤ KÖSZÖNJÜK!



VÉLEMÉNY, HOZZÁSZÓLÁS?