Laci bácsi azonban nem sietett. Lassan megemelte a fejét, ráncos szemeivel egyenesen a fiatal újságírónőre nézett. A tekintetében nem volt semmi misztikus, semmi fellengzős, csupán a színtiszta, kristálytiszta, évszázados paraszti pragmatizmus.

– Nagyon egyszerű! Nyugodt életet élek, mert soha nem álltam le vitatkozni ostobákkal. – mondta olyan természetességgel, mintha csak azt közölte volna, hogy keddenként bableves van ebédre.

Vivien lefagyott. A mosoly rászáradt az arcára. Az agyaskerekei csikorgó hangot adtak ki, ahogy megpróbálták feldolgozni az információt. Hol a gyógynövény? Hol a titkos rituálé? Hol a hajnali jógagyakorlat? Ez nem lehet a teljes válasz! Egy ilyen válasszal nem lehet írni egy hoszzú, szponzorált tartalmakkal telezsúfolt cikket! Az olvasók bonyolult, megvásárolható csodaszereket akarnak, nem pedig puszta… logikát!

A riporteri ösztön azonnal felülkerekedett rajta. Ezt nem hagyhatja annyiban. A szakmai büszkesége, a modern, mindent túlgondoló ember arroganciája tört a felszínre. Meg kell mutatnia, hogy ő átlát a szitán, hogy egy ilyen egyszerű dolog nem lehet egy teljes évszázadnyi túlélés kulcsa. Ez teljességgel lehetetlen az emberi természet, a szociológia és a pszichológia mai állása szerint!

– Soha?! Az kizárt! Bácsi, maga lódít! – csattant fel Vivien, talán egy kicsit élesebb hangon a kelleténél, miközben a jegyzetlapjával szinte vádaskodóan hadonászott a levegőben.

A feszültség szinte tapinthatóvá vált a levegőben. A gúnárok abbahagyták a gágogást a kerítésnél. A puli ismét felkapta a fejét, és az eperfa levelei is mintha megálltak volna a szélben. Vivien egy tizedmásodpercre megbánta a hirtelen jött hevességét. Mi van, ha a bácsi most megsértődik? Mi van, ha elzavarja a botjával? Odalesz a riport, odalesz a címlapsztori, és a főszerkesztő élve fogja megnyúzni.

Laci bácsi azonban egyetlen millimétert sem mozdult. Nem háborodott fel, nem vörösödött el, és pláne nem emelte fel a hangját. Csak állt – vagyis ült – ott, mint egy szikla, amit évezredek óta koptat a tenger, de sosem tud kimozdítani a helyéből. Arcán egy apró, szinte láthatatlan, féloldalas mosoly jelent meg, ami a legmélyebb, őszinte békéről tanúskodott. Lassan, megfontoltan felemelte az egyik, barázdált kezét, mintha csak egy légytől akarna megszabadulni, majd a világ legnagyobb nyugalmával, a hangjában minden iróniát nélkülözve megszólalt.

– Tudja mit, kisasszony? Akkor önnek van igaza!

A csend, ami ezután következett, sűrűbb volt, mint a legvastagabb szilvalekvár. Vivien ott állt, kinyújtott karral, a mikrofont egy egyetértően bólogató, derűs öregember arcába tolva. Az agya hirtelen felismerte a szituáció zsenialitását és egyben a saját, megsemmisítő vereségét. A bácsi éppen most, egy élő, interaktív demonstráció keretében bizonyította be az elméletét. Nem állt le vitatkozni. Ráhagyta.

Vivien lassan leeresztette a kezét. A diktafon piros fénye halkan villogott tovább, rögzítve a néma csöndet, a távoli traktorzúgást, és a pillanatot, amikor egy fiatal, ambiciózus újságíró hirtelen megértette az élet valódi, legmélyebb, legmegkérdőjelezhetetlenebb értelmét. Nem a chia mag, nem a drága jógamatrac, és nem is a hajnali ötkor kezdődő produktivitási rutin volt a kulcs. Hanem a művészet, hogy az ember felismerje, mikor kell egyszerűen rábólintani a világ ostobaságára, és békében tovább sétálni.

Vivien végül szó nélkül elpakolta a mikrofont, megköszönte az interjút, és visszasétált az autójához. A gúnárok most már békésen utat engedtek neki. A visszaúton a szerkesztőségbe már nem a hangos, pörgős podcastokat hallgatta, hanem csak a motor halk zúgását. És bár a címlapsztori végül arról szólt, hogy a friss vidéki levegő csodákra képes, Vivien attól a naptól kezdve soha többé nem válaszolt a főszerkesztő dühös, vasárnap esti emailjeire. Csak annyit gondolt magában: „Tudja mit, Főszerkesztő úr? Akkor önnek van igaza!”