A kőolaj-kitermelés hagyományai ezekben az államokban olyannyira régre nyúlnak vissza, hogy az első, még meglehetősen kezdetleges olajvezetékek már az 1860-as években lefektetésre kerültek!

Az eltelt másfél évszázad alatt persze az infrastruktúra is brutális méreteket öltött. 2014-ben (ennél frissebb összesített adat jelenleg nem áll rendelkezésre) az USA területét több mint 260 ezer kilométernyi kőolajvezeték hálózta be. Ennek ellenére a peremvidéken fekvő államoknak sokszor egyszerűbb és olcsóbb a szomszédos országokból vagy akár a tengerentúlról olajat vásárolni, mintsem átszivattyúzni azt a kontinenst átszelő vezetékeken. Kalifornia például a hatalmas szükségleteinek akár a 70%-át is inkább importból fedezi.

Hogy ez mekkora paradoxon? Valójában egyáltalán nem az.

A kőolajat alapvetően két nagy kategóriába sorolhatjuk: létezik könnyű és nehéz olaj. A feldolgozásuk során ez a két fajta teljesen eltérő technológiai láncot igényel ahhoz, hogy a végén üzemanyag lehessen belőlük.

Amerikában kolosszális mennyiségű könnyűolaj-tartalék található, nehézolajból viszont szinte alig akad. Bár a nehézolaj feldolgozása jóval összetettebb molekuláris eljárásokat igényel, maga az alapanyag jóval olcsóbb a könnyűolajnál, mivel kevesebb értékes, prémium minőségű végtermék nyerhető ki belőle.

A kutya tehát itt van elásva: a nehézolaj ára alig pár évvel ezelőtt még 54 dollár (kb. 20 000 Ft) körül mozgott hordónként, míg a könnyűolajé rendre meghaladta a 70 dollárt (kb. 26 500 Ft). És bár a nehézolaj feldolgozása és logisztikája komolyabb költségeket emészt fel, az amerikai olajfinomítói infrastruktúra jelentős része történelmi okokból mégis kifejezetten erre a nehéz típusra van berendezkedve. Egyszerűen azért, mert még a magasabb feldolgozási költségek mellett is sokkal jövedelmezőbb az olcsó nehézolajat finomítani!

Más szóval: az amerikai kőolaj-finomítók többsége eleve a venezuelai és mexikói nehézolaj importjára lett kitalálva és felépítve. Annak ellenére, hogy az országnak hatalmas saját könnyűolaj-tartalékai vannak, a 132 működő amerikai finomító átalakítása nemcsak milliárdokba, hanem egyenesen billió dollárokba kerülne a befektetőknek és az államnak – ha csak azt vesszük, hogy egy-egy kulcsfontosságú berendezés korszerűsítése önmagában is 50–100 millió dollárt (kb. 19–38 milliárd forintot) emészt fel. Ráadásul egy ekkora horderejű, tömeges modernizáció olyan kezelhetetlen áremelkedést váltana ki a globális benzinpiacon, amibe belerokkanna a világgazdaság, hiszen ne feledjük: a nap végén éppen a finomítók azok, akik meghatározzák a kútoszlopokon látható üzemanyagárakat!

Így aztán egy igazi 22-es csapdájával állunk szemben. Egyetlen profitorientált vállalat sem fog irdatlan összegeket beleölni a saját finomítója átépítésébe csak azért, hogy a végén kevesebb hasznot zsebelhessen be a saját, belföldi olajából. Ez teljesen szembemenne a piacgazdaság és a józan ész minden szabályával.

Mindezt csak tetézi, hogy a zöld szervezetek nyomására az állam egyre inkább a fosszilis energiahordozók kitermelésének visszaszorítására törekszik. Ez azt jelenti, hogy ha valaki nekiállna a termelés teljes átprofilozásának, azonnal a szövetségi hatóságok, valamint a befolyásos környezetvédelmi lobbicsoportok rendkívül kemény ellenállásába ütközne.