Ráadásul a harmadik világ országaiban sokkal, de sokkal olcsóbb a kitermelés. Nem kell drága környezetvédelmi tanúsítványokkal bajlódni a berendezéseknél, nem vonják őket dollármilliárdos perekbe egy-egy kisebb szivárgás esetén, és a földbérleti díjak is töredékei az amerikainak. A képlet tehát egyszerű: sokkal jobban megéri külföldről, olcsón importálni a nyersanyagot.

Az Egyesült Államok másik érdekes sajátossága, hogy a szövetségi államok és az óriásvállalatok sokszor teljesen független „külpolitikát” folytatnak az üzleti életben. Bár mondjuk Texasból simán meg lehetne oldani az olaj eljuttatását a folyton „hiánnyal küzdő” keleti partra, a helyi olajvállalatok a megszokott útvonalaikat használva inkább Kínába exportálják a fekete aranyat. Miért? Egyszerűen azért, mert sokkal kifizetődőbb. „Semmi személyes, csak üzlet.” A tengeri szállítás hatalmas tartályhajókkal ugyanis mindig sokkal gazdaságosabb, mint a szigorú jogi szabályozások, illetékek és környezetvédelmi akadályok árán szárazföldön csővezetékezni.

A helyzet tehát pontosan olyan, mint a klasszikus „kivégezni nem kell félnetek jó lesz” királynéi mondat, ahol a vessző helye sorsdöntő. Az amerikai olajiparra lefordítva ez így hangzik: „Termelni leállítani nem lehet.” Mert ha mégis úgy tennék ki azt a bizonyos vesszőt, hogy „Termelni nem lehet, leállítani” – nos, az azonnali globális üzemanyag-összeomlást és egy soha nem látott mély gazdasági válságot eredményezne a világban.

Zárásként pedig azt is érdemes megjegyezni, hogy az Egyesült Államokban manapság már alig végeznek új próbafúrásokat. A környezetvédelmi törvények egyre szigorúbbak, egyetlen új kút vagy lelőhely engedélyeztetése is éveken át tartó, bürokratikus kálváriát jelent a vállalatoknak. Így a meglévő kutak és üzemek kénytelenek abból gazdálkodni, amit már hosszú évek óta a felszínre hoznak. Eközben az ország nemcsak exportálja a saját olaját, de folyamatos importra is szorul, ezzel egy olyan gazdasági és jogi mókuskerékbe hajszolva magát, amiből látszólag nincs kiszállás.