– Várj, te most viccelsz, ugye? – nyögte ki Zsófi, miközben a könnyeit törölgette. – Kérlek, mondd, hogy csak túlzol!
– Bárcsak túloznék – felelte Réka, és beletemetkezett a kávéjába. – Már eleve az gyanús kellett volna, hogy legyen, amikor megérkezett. Emlékszel a fotóira? Elegáns blúz, belőtt haj, finom smink. Ehhez képest megjelent egy olyan kinyúlt, neonzöld mackófelsőben, ami utoljára az 1992-es barcelonai olimpián lehetett divat, a haján meg látszott, hogy a samponnal való kapcsolata kimerül a plátói távolságtartásban.
– Ne már! És mit csinált?
– Leült velem szembe, és az első tíz percben egy szót sem szólt. Csak meredt rám. Aztán hirtelen elővett a táskájából egy hatalmas, csillogó alufólia-galacsint, és letette az asztal közepére. Amikor megkérdeztem, hogy az micsoda, teljesen komoly arccal közölte, hogy ez a „Gondolathárító Gömb”, ami megvéd minket attól, hogy a kávéfőzőbe épített 5G mikrocsipek leolvassák az auránkat.
Zsófi a nevetéstől már az asztalra borult, a válla rázkódott.
– És te mit mondtál erre?!
– Én? Én egy korttyal megittam a forró teámat, ami valószínűleg harmadfokú égési sérüléseket okozott a nyelőcsövemben, és próbáltam udvariasan témát váltani. Megkérdeztem, mivel foglalkozik mostanában. Erre elkezdett suttogni, és közölte, hogy jelenleg egy titkos földalatti szervezetnek dolgozik, akik a galambokat programozzák át, mert – idézem – „a madarak nem igaziak, ők a burzsoázia drónjai”.
– Azt a betyár mindenit… – suttogta Zsófi, levegő után kapkodva. – A „drámamentes, tiszta lap” egy kicsit más értelmet nyert.
– De ez még nem minden! – folytatta Réka, akiből most már gátlástalanul ömlött a panasz. – Amikor kihozta a pincér a sütit, amit rendeltünk, a drága Klaudiánk hirtelen felpattant, rámutatott a villájára, és elkezdett kiabálni a pincérrel, hogy a villa hegyén lévő fénytörés egyértelműen egy szabadkőműves kód. Majd fogta a sütijét, és puszta kézzel – Zsófi, esküszöm neked, puszta kézzel! – elkezdte széttrancsírozni az asztalon, mondván, hogy meg kell keresnie benne a nyomkövetőt!
– Úristen, Réka! És ekkor léptél le?
– Hát, először azt hittem, valami rejtett kamerás átverés áldozata vagyok, és kerestem, honnan ugrik elő egy tévés stáb. De amikor a csaj a szétmázolt csokitortával a kezén elkezdte simogatni a saját arcát, mintha valami rituális arcpakolást csinálna, akkor tudtam, hogy itt az idő a taktikai visszavonulásra. Felálltam, azt mondtam, hogy kint hagytam a kutyámat a kocsiban – annak ellenére, hogy nincs sem kutyám, sem kocsim –, és olyan tempóban hagytam el a helyszínt, hogy Usain Bolt is megirigyelte volna.
Zsófi letörölt egy újabb könnycseppet a szeme sarkából, majd felemelte a maradék zöld trutyiját.
– Hát, barátném, erre inni kell. Az ápoltság egy egészen új dimenzióját sikerült felfedezned. Mit gondolsz, adsz még esélyt az online társkeresésnek?
Réka hosszan belenézett a kávéscsészéje fenekébe, majd elővette a telefonját, kinyitotta az alkalmazást, és egy határozott mozdulattal rányomott a „Fiók törlése” gombra.
– Tudod, Zsófi, asszem egy darabig inkább a macskákra koncentrálok. Azok legalább tényleg ápoltak, és a legnagyobb összeesküvés-elméletük is csak annyi, hogy a porszívó az életükre tör.
