A munkamegosztás szigorú volt: a férfiak feladata az állatok gondozása, valamint a kunyhók felépítése és karbantartása volt. A nők dolga a főzésre, a ruhavarrásra és a gyereknevelésre korlátozódott. Nem meglepő módon a családfő szerepét mindig a férfi töltötte be.

Ha valaki húsra vágyott, kénytelen volt kimerészkedni a szavannára vadászni. A saját tenyésztésű állataikat ugyanis csak a legvégső esetekben – például egy rokon halálakor, egy esküvőn vagy az elsőszülött gyermek világra jövetelekor – vágták le.

Az étrendjük leginkább tejből és különféle tejtermékekből állt. Mivel veteményeskertjük egyáltalán nem volt, így a mindennapi életüket és a túlélésüket is teljes egészében az állattartás határozta meg.

A hajlékaik hihetetlenül egyszerűek, mégis rendkívül átgondoltak voltak. Mivel a hottentották félnomád nép, egy szigorúan meghatározott útvonalon vándoroltak, és csak hónapokkal később tértek vissza a régi táborhelyeikre. Mire visszaértek, a fű pont újrasarjadt, így friss legelő várta a kiéhezett csordákat.

Maga a kunyhó leginkább egy sátorra hasonlít. A vázhoz használt faágakat felül egyszerűen összekötözték, majd az egészet beborították náddal vagy állatbőrökkel. Ezek a nagyjából három-négy méter átmérőjű építmények belül csak fából készült ágyakat és némi rendkívül szerény felszerelést rejtettek. Ablakok természetesen nem voltak, a fény kizárólag a szűk és alacsony bejáraton keresztül szűrődhetett be.

Minden családnak saját, külön bejáratú lakhelye volt, amelyeket szépen, kör alakban állítottak fel. A kör közepén alakították ki a jószágok számára szánt karámokat, az egész tábort pedig tüskés cserjékből emelt áthatolhatatlan kerítéssel vették körbe.

A népesség klánokra oszlott, és mindegyiknek megvolt a maga választott vezére. Amikor az egész népet érintő, igazán fontos döntéseket kellett meghozni, a vezérek egy közös, nagy tanácskozásra gyűltek össze.

A múltban teljesen megszokott dolog volt náluk a többnejűség. Ha egy férfi ki tudta fizetni két vagy akár három feleség váltságdíját, minden további nélkül elvehette őket. A legfontosabb alapszabály csupán annyi volt, hogy utána mindannyiukat egyformán kellett eltartania és persze szeretnie is.

Kívülről talán furcsának tűnhet, de a feleségeknek joguk volt panaszt tenniük a vezérnél a férjükre. Ha a panaszt megalapozottnak találták, a férfit a klán többi tekintélyes tagja előtt nyilvánosan megintették. A módszer rendszerint segített – méghozzá igencsak hosszú távon.

Napjainkra az egynejűség szépen lassan kiszorította a poligámiát, de a váltságdíj hagyománya továbbra is megmaradt – ráadásul meglehetősen tekintélyes összeg formájában. A vőlegények a mai napig tehenekben vagy egyre gyakrabban készpénzben fizetnek a menyasszony családjának.

Egy érdekes hagyomány szerint, amikor egy nő szül, átmenetileg „tisztátalannak” tekintik. Ilyenkor egy különleges megtisztulási rítust kell elvégezniük: az édesanyát egy frissen levágott bika zsírjával kenik be, miközben a helyi varázslók ősi ráolvasásokat mormolnak felette.

Bár papíron ma már szinte mindannyian keresztények, ez a hit a valóságban sokszor csak a hivatalos dokumentumokban létezik.

A bika zsírját valóságos vastag rétegben kenik rá a nőre, amibe aztán beleragad az afrikai sivatag összes pora és homokja. Amíg ez a megkeményedett „zsírkéreg” magától le nem kopik és le nem válik róla, addig a nő hivatalosan nem tekinthető megtisztultnak a bűneitől.

Ez a megdöbbentő hagyomány évszázadok óta változatlan formában él – éppúgy, ahogyan maga a nép is.

A jövőjük azonban egyre bizonytalanabbnak tűnik. A hottentották manapság már riasztó ütemben tűnnek el: folyamatosan keverednek más törzsekkel, és lassan elveszítik azt a különleges, csettintő nyelvüket is, amely több mint négyszáz évvel ezelőtt annyira elképesztette és megrémisztette az első holland telepeseket.

A legnagyobb csapást azonban egyértelműen az alkohol mérte rájuk, amit sajnos túlságosan is megkedveltek. A várható élettartamuk a mostoha körülmények miatt korábban is mindössze negyven év körül mozgott, ám a modern alkohol megjelenésével ez a szám drasztikusan, közel egyharmadával lecsökkent.

Ez a szívós nép, amely túlélt szinte mindent – a bantuk brutális támadásait, az európaiak kegyetlen gyarmatosítását és azt is, hogy a legkietlenebb sivatagokba szorították őket –, könnyen lehet, hogy a 21. századot már nem fogja átvészelni. És mindezt nem a véres háborúk, és nem is a pusztító éhínség miatt.

Hanem egyszerűen csak azért, mert a világ körülöttük túlságosan gyorsan változott meg. Ők maguk viszont ehhez a felgyorsult tempóhoz már túlságosan lassúak voltak.

forrás