– Gratulálok! És kire hasonlít? – kérdezte Marika a legfontosabb, kötelező protokollkérdést, miközben már készült az elemzésre. A genetikának ebben a faluban nincs apellátája; itt pontosan megállapítják, kinek az orrát, kinek a makacsságát és kinek a hajlamát a korai kopaszodásra örökölte a gyerek, mielőtt még elvágnák a köldökzsinórt.

Valéria néni kihúzta magát. Egy pillanatra megállt a levegő, a Gizi a háttérben még a párizsi szeletelését is abbahagyta, hogy hallja a verdiktet.

– Tiszta anyja! Mintha a szájából köpték volna ki! – jelentette ki Valéria olyan hangsúllyal, amelyben egyszerre volt jelen az elfogadás és egy icipici, jól elfojtott anyósi beletörődés.

Marika arcán egy pillanat alatt suhant át egy komplett érzelmi hullámvasút. Felidézte magában Valéria menyét, az ő jellegzetes arcvonásait, a kicsit turcsi orrát, és azt az eltéveszthetetlen, mondjuk úgy, „karakteres” állkapcsát, amiről a helyi asszonykórus már oly sokszor megemlékezett a próbák szünetében. Marika agya villámsebesen processzálta az információt, majd másodpercek töredéke alatt megszületett a válasz, ami egyszerre volt mesterien empatikus és pusztítóan őszinte.

– Jaj szegénykém, de az a lényeg, hogy egészséges!