Gábor a kanapén ült, és éppen élete egyik legnyugodtabb, legszentebb pillanatát élvezte. Szombat reggel volt, az a fajta lusta, nyújtózkodós hétvégi reggel, amikor a napfény még csak erőtlenül, szinte bocsánatkérően kúszik be a nappali ablakán, és a világ még nem követel az embertől semmit.

A tévében valami végtelenül békés horgászműsor ment, ahol egy gumicsizmás, bajszos úriember már jó tíz perce suttogva, a legnagyobb drámai átéléssel magyarázta a pontyozó szerelék helyes összeállítását, nehogy elijessze a képernyőn túli halakat.

Gábor kezében a túlélés és a jókedv folyékony szinonimája: egy hatalmas, kissé már csorba szélű bögre, benne egy tökéletes hőmérsékletű, gőzölgő, éjfekete kávé. Ez volt az első csésze, a „ne szólj hozzám, amíg ezt meg nem ittam” kávé, ami nélkül a belső motorja egyszerűen képtelen volt beindulni.

A béke szigete volt a nappali, a csendet csak a tévé halk duruzsolása és a saját, egyenletes szívverése törte meg.

Aztán meghallotta a fürdőszoba ajtajának nyikorgását.

Zita, élete párja, már jó húsz perce bent tartózkodott. Gábor jól tudta, hogy a nők és a reggeli fürdőszobai rituálék viszonya egy olyan misztikus, téridő-kontinuumot meghajlító dimenzió, amibe egyszerű, kávéhiányos halandó férfinak sosem szabad beleszólnia. De a mostani csend valahogy más volt. Kezdett gyanússá válni.

Nem zúgott az elektromos fogkefe. Nem hallatszott a hajszárító megszokott tornádója. Nem csörömpöltek a krémek és sminkes dobozkák a mosdókagyló szélén, és nem hallatszott az a jellegzetes, bosszankodó sziszegés sem, ami általában a rosszul álló hajtincseket kíséri. Csak az a fojtogató, sűrű csend volt, ami a hurrikánok érkezése előtt szokott rátelepedni a tájra.

Gábor agya, még mielőtt a koffein teljesen átvette volna az irányítást, elkezdte lefuttatni a lehetséges forgatókönyveket. Vajon levágta a frufruját egy hirtelen reggeli felindulásból, és most próbálja valahogy visszaragasztani? Vagy esetleg észrevette, hogy Gábor tegnap este kiitta az utolsó csepp tejet is, és az üres dobozt – puszta lustaságból – visszacsempészte a hűtőbe?

A férfi felkészült a legrosszabbra. Megigazította a tartását, a kávésbögrét lassan, óvatosan letette a dohányzóasztalra – egy hajszálnyira a poháralátéttől, de most ez sem számított, a helyzet komolysága felülírta a lakberendezési szabályokat –, és várta a vihart. A koffein még csak a gyomrában járt, a szinapszisai éppen csak ébredeztek, így egyáltalán nem állt készen semmilyen globális vagy lokális krízisre.

Zita végül kilépett a fürdőszobából.

A léptei kimértek voltak, az arca pedig olyan ünnepélyes, mintha most vonulna végig a vörös szőnyegen a saját filmbemutatóján, vagy mintha ő fedezte volna fel a spanyolviaszt. Az egyik kezét a háta mögött tartotta.