A legendás színészről nemcsak egy dokumentumfilm, de egy könyv is megjelent idén. Megmutatunk belőle néhány izgalmas történetet.
Karácsony és újév évek óta elképzelhetetlen Magyarországon Bud Spencer filmjei nélkül. Idén azonban nemcsak a tévékben láthatjuk viszont ismét a kedvenc pofonosztónkat, de könyv formájában is olvashatunk róla.
Nemrég jelent ugyanis meg Király Levente Piedone nyomában című könyve, amely az olasz színészlegenda eddig kevésbé ismert arcát mutatja be.
Úszó, vízilabdázó, bokszoló, rögbijátékos, autóversenyző, feltaláló, gyermekruha-tervező, zeneszerző, író, egyetemi tanár, politikus, nagykövet – ezek mindegyike volt Carlo Pedersoli, akit mégis csupán színészként ismer a nagyvilág. A most megjelenő sikerkönyvből árulunk el ezúttal érdekes részleteket, ami a róla készült dokumentumfilmhez hasonlóan Király Levente munkája.
Világgá ment gyerekkorában Bud Spencer
Igazi rosszcsont volt már gyerekkorában is Bud Spencer, vagy ahogy akkoriban hívták, a kis Carlo. Halászcsónakokat kötött el, erkélyekről ugrott le és forró repeszszilánkokat gyűjtögetett nem is sejtve, hogy milyen veszélyek leselkednek rá. Öt éves volt, amikor a rendőrséget kellett értesíteni, mert unokatestvérével világgá ment.
Nápolyban, szülővárosában igazi bandafőnöknek számított. Néha a szó legszorosabb értelmébe vett büntető hadjáratok szerveződtek a Santa Lucia negyedben.
„Botokkal és a szemetesládák fedeleivel, pajzsokként használva vonultunk fel a Santa Lucia utcán üvöltve, mint az indiánok, lerohanva egy kis csapatot, akik labdázni akartak. Az egyike volt gyermekkorom legveszélyesebb játékainak, amit „guaianella”-nak vagyis „bajkeverős”-nek hívtunk. A Molosiglio kerteknél találkoztunk és egy adott jelre annyi követ dobtunk el, amennyit csak bírtunk.
A legrosszabb nem is igazán az ebből keletkező sérülések voltak, hanem az, amikor véresen hazatértünk és otthon a szüleink jól elvertek. Nekem nagy szerencsém volt, mert volt egy bikaerős barátom, Carlo, akinek az alkata elég volt ahhoz, hogy tisztes távolban tartsa a Pallonetto utca apacsait” – emlékezik egykori osztálytársa, Luciano de Crescenzo.
A valóságban is röpültek a fogak a forgatásokon
„Sokszor elmondtam neki, merre mozdítsa a fejét. Egy alkalommal azonban véletlenül megütöttem- meséi nevetve Riccardo Pizzuti, aki 22 évig állta Bud Spencer pofonjait. Miután 2-3 percre elkábult, magához tért és megkérdezte, hogy bottal vágtam-e fejbe, de én csak az öklömet használtam. Micsoda pofont adtál!” – mondta nekem Bud, akinek a biztonsága érdekében és épp az ilyen váratlan balesetek miatt mindig ott volt a forgatásokon a saját orvosa is.
„Egyszer megbeszéltük, hogy egy jobbost kapok, ám elfelejtette, és egy olyat behúzott balról, hogy még a dobhártyám is beszakadt. Egy másik alkalommal Carlo gondolatai már a spagetti körül járhattak, mert úgy megcsapott, hogy két fogam esett ki” – meséli ma is nevetve a színész, aki a balesetek ellenére mégis nagyon szeretett együtt dolgozni Spencerrel.
Hajótörés és letartóztatás
Bud Spencer nemcsak a forgatások közben keveredett érdekes kalandokba, de a magánéletében is. Egy alkalommal még hajótörést is szenvedett.
„Körbevett a sötétség, még a víz is fekete volt és hideg. A távolban Gaeta világítótornya pislákolt, az volt az egyetlen kis fénypont, ami a négy kilométeres távolságon is átütött. Elhatároztam, hogy odaúszom. Ahogy odaértem, a sziklákon kimásztam a vízből, odamentem a kikötői hatósághoz és bejelentettem: „Jó estét, hajótörést szenvedtem itt a közelben”
– emlékszik vissza Bud Spencer, aki számára forró pillanatokat okozott az is, amikor az FBI-jal került összetűzésbe. A New York-i repülőtérnél a külföldi utasok számára fenntartott kijáratánál ugyanis két magas, sötét napszemüveges férfi feltartóztatta.
„Az urak bepasszíroztak egy apró szobába és kihallgattak a magánrepteremmel kapcsolatban, mivel azt feltételezték, hogy ott kábítószer-kereskedelmet folytatok. Szemmel láthatóan nem ismertek engem mint színészt, számukra csupán egy szakállas, olasz óriás voltam” – meséli Bud Spencer, aki általában nem mesélt meséket odahaza, utazásai élményeiről viszont nagyon szívesen beszélt a gyermekeinek.
Kigyulladt a repülőgép az Alpok felett
A filmezés mellett magánrepülőgép-kereskedéssel is foglalkozott Bud Spencer. Egy alkalommal épp egy gépet vitt Rómából Genovába, amikor hirtelen fekete füst szállt fel: lángra kapott a gép bal oldali motorja.
„Utasítottam az irányítótornyot, állítsák készenlétbe a tűzoltókat. Egyszer csak a szél úgy megdobta a gépet, hogy alig bírtam ellenőrzésem alá vonni. Miután leszálltunk, kiderült, hogy a tűz a meghibásodott kipufogócsövek miatt keletkezett” – mesélte Bud Spencer, akinek nem ez volt az egyetlen életveszélyes manővere.
A Szent Bernát-hágó felett egyszer komoly szélviharba került, amelyet csak csodával határos módon sikerült túlélnie. Egy újabb alkalommal a kerozin fogyott ki menet közben a gépéből, és Cannes közelében sikerült landolnia. „Géppisztolyos katonák vettek körbe! Mint kiderült, egy katonai reptéren szálltunk le. A katonai rendőrség emberei mindent lefoglaltak, és megvizsgáltak, mielőtt engedélyt adtak volna a távozásra.” – mesélte Bud Spencer.
130 kilósan mászott fára, hogy megmeneküljön a bikák elől
Bud Spencerben szerencsére nemcsak a repülők és hajók, de még a veszélyes állatok, többek között a bikák sem tettek kárt.
„Abban az időben, amikor a venezuelai dzsungelben dolgoztam útépítőként, kettő is az utamba került, lehajtott fejjel, hegyes szarvukat felém irányozva közelítettek. Nem sokáig haboztam. Egy jókora ugrással felpattantam egy fára – a félelem szárnyakat adott!” – meséli filmbe illő találkozását a bikákkal Bud Spencer.
Bud Spencer és a házi majom
A munka utáni megérdemelt nagy pihenéseket Morlupóban, a család hétvégi nyaralójában töltötte Bud Spencer. Amikor csak volt egy kis szünet a két filmforgatás között, máris odautazott feleségével és a gyermekeivel. Ez a ház a legboldogabb pillanatokat élte át Buddal. A legemlékezetesebb pillanat kétségkívül az volt, amikor unokahúguk egy kismajmot kapott ajándékba, egy kartondobozba, amit épp a morlupói nyaraló kertjében nyitott ki.
„Amint valaki közeledett felé, elkezdett vicsorogni, és így tört utat magának a konyháig ahol a serpenyővel és mindennel, ami csak a keze ügyébe akadt, elkezdett csapkodni. Próbáltam befogni, de az én testtömegemmel felvenni a versenyt azzal a fürge kis állattal, teljesen kilátástalan vállalkozásnak tűnt.
Mindenféle trükköket és cseleket eszeltünk ki, de a majmocska eszén nem lehetett túljárni. Összevissza rohangáltunk és próbáltuk elkapni a magát felhergelő, rikácsoló majmot, miközben mindenféle tárgyak repkedtek a levegőben. Most már elég, kihívom a tűzoltókat! – jelentettem ki végül.
Néhány perc múlva meg is érkezett négy fiatalember tűzoltó egyenruhában, akik majomvadászatra indultak. Az állatka közben egy kicsit lenyugodott, ám gyűlölettel teli pillantásokkal méregetett minket, valószínűleg amiatt, mert erősítést hoztunk” – idézte fel.
A hajtóvadászat vége az lett, hogy a tűzoltók elkapták a kismajmot és mivel a Spencer család vétett a megfelelő állattartásra és a ritka fajok védelmére vonatkozó szabályok ellen, jókora pénzbüntetést róttak ki rájuk.
Bud Spencer és a papagája
„Csodálatos, láthatatlan apának” nevezte felesége, Maria Bud Spencert, aki kis túlzással több időt töltött az állatokkal, mint a saját gyerekeivel.
„Szeretem az állatokat, ez nem titok, de Loretóval, a papagájunkkal egészen különlegesen alakult a kapcsolatunk. Az első pillanatban éreztem, hogy egy fából faragtak minket. Mondhatjuk, hogy bizonyos értelemben azonosultam vele. Már a legelején kifejlesztettünk egy reggeli rituálét: én üdvözöltem őt, ő pedig mindig így felelt: „Ciao, come stai?” – Hello, hogy vagy? – Kora reggel azt hallani, hogy valaki a hogylétem felől érdeklődik – nos, ez mindennap jókedvre derített.
Igazi bizalmas viszony alakult ki közöttünk. Loretónak az a képessége, hogy mindig adekvát válaszokat ad, abszolút ritkaságnak számított. Ha valaki kopogtatott az ajtón, akkor a szobalány hangját utánozva így kiáltott: „Chi é?” – Ki az? – Amikor megcsörrent a telefon, Loreto soha nem szalasztotta el, hogy azt rikoltsa: „Pronto. Pronto? – Halló? Halló? – „Papa! Papa!” felkiáltása pedig azt jelentette, hogy éhes.
Legmegindítóbb élményem Loretóval kapcsolatban az volt, amikor egy két hónapos utazásomat követően hazatérve odaszóltam neki: „Olá Loreto, amico mio! Sono tornato!” – Helló Loreto, drága barátom! Megjöttem! Ő pedig így felelt: „Che bello! Che bello!” – De jó! De jó! – Ilyen lelkesen még a családom sem üdvözölt! A Loretóval töltött évek szeretettel teli, szórakoztató időszak volt” – Bud Spencer.
Senki bácsinak hívta magát
Bud Spencer ennek ellenére ma már olyan jelképe Rómának, vagy éppen Olaszországnak kis túlzással, mint a Colosseum. Kivívta helyét a filmtörténet nagyjai közt, holott nem is tartotta magát színésznek.
A forgatásokon hihetetlen megbecsülésben volt része. Saját öltöztetője, szakácsa volt, és mindenki körülötte rohangált és a kívánságait leste. Otthon mindezt persze viccesen panaszolva adta elő. „Amikor forgatok, nagy színészként tisztelnek és mindenben kiszolgálnak, itthon bezzeg én vagyok a „Senki bácsi”, vagy ahogy a nápolyiak mondják: a senkinek sem számító!” – mesélte Bud Spencer.
