A modern társkeresés pont olyan, mint egy elaknásított mezőn sétálni, bekötött szemmel, miközben valaki a háttérből a Benny Hill főcímzenéjét játssza hegedűn. Az ember lánya letölti az alkalmazást, jobbra húz, balra húz, és reménykedik, hogy a nagy számok törvénye alapján előbb-utóbb horogra akad valaki, aki nem gyűjt kitömött mókusokat, nem él még mindig az anyukája alagsorában, és a profilképén nem egy döglött ponttyal pózol valami iszapos tóparton.

Réka egy igazi veteránnak számított ebben a műfajban. Túl volt már azokon a randikon, amikről könyvet lehetne írni – vagy legalábbis egy nagyon szomorú és traumatikus Netflix dokumentumfilmet forgatni. Volt randija sráccal, aki az első tíz perc után megkérdezte, hogy Réka hisz-e abban, hogy a Földet valójában alakváltó gyíkemberek irányítják (és láthatóan csalódott volt, amikor Réka nemmel válaszolt). Volt randija lánnyal, aki a találkozó felénél elsírta magát, mert eszébe jutott a hörcsöge, aki 1998-ban hunyt el tragikus körülmények között egy porszívó-balesetben. És persze ott volt az a klasszikus eset is, amikor a partnere a vacsora végén közölte, hogy otthon felejtette a pénztárcáját, majd a mosdóba menet egyszerűen kiszökött az étterem hátsó ablakán, hátrahagyva Rékát egy negyvenezres számlával és két félig megrágott garnélarákkal.

De Réka nem adta fel. Mint egy elszánt aranyásó a vadnyugaton, tovább szitálta a Tinder és a Bumble iszapját, bízva abban, hogy egyszer megcsillan az aranyrög. Így talált rá Klaudiára.

Klaudia profilja valóságos oázisnak tűnt a sivatagban. A képein egy elegáns, mosolygós, stílusos nő nézett vissza rá, aki láthatóan tudta, mi fán terem a higiénia és az esztétika. Nem voltak indokolatlan tükrös szelfik, sem homályos, pixeles bulifotók, ahol tizenkét ember közül kell kitalálni, hogy ki is az illető. Klaudia bioja egyenes, határozott és vonzó volt: „Szeretem a mély beszélgetéseket, a jó borokat, és a spontán utazásokat. Keresem azt a partnert, aki értékeli az igényességet. Én magamra és a környezetemre is maximálisan adok, ápolt vagyok, és ezt várom el attól is, akivel találkozom. Nincsenek drámák, csak tiszta lap.”

Réka szíve hevesebben vert. Végre! Egy normális, felnőtt ember, aki tudja, mit akar, és akinek fontos a megjelenés és az igényesség. Az egész hete akörül forgott, hogy mit vegyen fel a péntek esti találkozóra. Új parfümöt vett, egy órát töltött a tükör előtt a tökéletes, „csak úgy felkeltem, és ilyen csodásan nézek ki” smink elkészítésével, és egy olyan bőrdzsekit húzott fel, amiben legalább háromszor lazábbnak tűnt, mint amilyen valójában volt.

A találkozót egy felkapott, belvárosi kézműves kávézóba beszélték meg. Tudják, abba a fajtába, ahol az asztalok raklapból vannak, a pincérek hózentróglit hordanak iróniából, és a kávét nem csészében, hanem újrahasznosított befőttesüvegben szolgálják fel, miközben a háttérben valami obskúrus izlandi indie zenekar akusztikus feldolgozása szól.

Másnap délelőtt Réka már a legjobb barátnőjével, Zsófival ült egy teljesen másik – bár kísértetiesen hasonló – kávézóban. Zsófi épp egy olyan matcha lattét szürcsölt, ami kinézetre és ízre is leginkább egy mocsári algaturmixra emlékeztetett, de mivel háromezer forintba került, úgy tett, mintha ez lenne a világ legfinomabb itala. Zsófi egész héten hallgatta Réka áradozását a titokzatos, tökéletes Klaudiáról, így alig várta a beszámolót.

Zsófi letette a zöld trutyit az asztalra, előredőlt, és csillogó szemekkel feltette a kérdést:
– Na, hogy sikerült a tegnap esti randid?

Réka mélyet sóhajtott. Az arca olyan kifejezést öltött, mint aki poszttraumás stressz szindrómában szenved, miután túlélte a Titanic katasztrófáját. Egy darabig csak a feketekávéját bámulta, mintha a kávézaccból próbálná kiolvasni, hol rontotta el az életét.
– Áh, leléptem! Totál igénytelen volt a csaj.

Zsófi szemei elkerekedtek. A matcha latte majdnem félrement, egy pillanatra úgy tűnt, megfullad az ámulattól. Gyorsan megköszörülte a torkát, és hitetlenkedve meredt Rékára.
– Az meg hogy lehet?! Hiszen külön kiemelte a profilján, hogy ápolt.

Réka arca egy pillanatra sem rezzent. Ugyanazzal a rezignált, az élettől teljesen megfáradt tekintettel nézett a barátnőjére, felidézve a tegnap este minden egyes traumatikus pillanatát.
– Jah, de kiderült, hogy a pszichiátrián.

Zsófi egy másodpercig próbálta feldolgozni az információt. Az agyában a fogaskerekek csikorogva a helyükre kattantak, majd egy olyan hangos, torkos röhögés tört ki belőle, hogy a szomszéd asztalnál egy kalapos hipszter ijedtében beleejtette a vegán croissant-ját a flat white-jába.