A munkahelyemen véletlenül rossz embernek küldtem el egy üzenetet – tíz perc múlva személyesen jelent meg az ajtóban

Hétfő délelőtt tizenegy körül már pontosan annyi türelmem volt, amennyi egy hétfő délelőtt tizenegyhez illik.

Semennyi.

Az egyik kollégám, Nóri, aznap otthonról dolgozott, ezért üzenetben panaszkodtam neki.

A főnökünk ugyanis reggel óta harmadszor küldte vissza ugyanazt a táblázatot.

Először a betűtípus nem tetszett neki.

Másodszor az oszlopok sorrendje.

Harmadszor pedig ezt írta:

„Valami még mindig nem az igazi.”

Na, ettől nálam elszakadt a cérna.

Megnyitottam az üzeneteket, és bepötyögtem Nórinak:

„Ha ezt még egyszer visszaküldi, kinyomtatom, bekeretezem, és odaadom neki karácsonyra.”

Elküldtem.

Aztán még hozzátettem:

„Szerintem ő sem tudja, mit akar. Csak élvezi, hogy a táblázat többet járkál, mint mi.”

Elküldtem ezt is.

Hátradőltem.

Megkönnyebbültem.

Körülbelül három másodpercig.

Aztán megláttam a címzett nevét.

Nem Nóri volt.

Hanem a főnököm.

Megmerevedtem.

Rákattintottam az üzenetre.

Olvasva.

Mindkettő.

Abban a pillanatban olyan csend lett körülöttem, mintha az egész iroda tudná, mit csináltam.

Pedig senki sem tudta.

Még.