Azonnal írtam:

„Elnézést, ezt nem Önnek szántam.”

Elküldtem.

Aztán rájöttem, hogy ennél rosszabbat talán nem is írhattam volna.

Mert ezzel tulajdonképpen megerősítettem, hogy igen, róla beszéltem.

Gyorsan írtam még egyet:

„Félreérthetően fogalmaztam.”

Ez is remekül sikerült.

Hiszen semmi félreérthető nem volt benne.

Pontosan érthető volt.

Nóri közben írt:

„Na, mit szólt?”

Visszaírtam:

„Semmit. Mert neki küldtem.”

Három pont jelent meg.

Eltűnt.

Megint megjelent.

Végül csak ennyit írt:

„Én ma beteget jelentenék.”

Ekkor valaki megszólalt mögöttem:

– Van egy perced?

Megfordultam.

A főnököm állt az ajtóban.

Pontosan tíz perc telt el az üzenet óta.

– Persze – mondtam olyan hangon, mint aki éppen most nyert egy ingyenes álláskereső tanfolyamot.

Bementem az irodájába.

Az asztalán ott feküdt a táblázat.

– Láttam az üzenetedet.

– Igen. Nagyon sajnálom.

– Mindkettőt.

– A másodikat különösen.

Rám nézett.

Én már fejben pakoltam a bögrémet és a szobanövényemet.

Aztán megkérdezte:

– Tényleg ennyiszer küldtem vissza?

– Háromszor.

– Háromszor?

– Igen.

Elgondolkodott.

– És tényleg nem mondtam meg egyszer sem pontosan, mit akarok?

Na, itt jött el az a pillanat, amikor az ember eldönti, hogy megmenti-e még, ami menthető.

Én valamiért az őszinteséget választottam.

– Nem igazán.

Bólintott.

Aztán váratlanul elnevette magát.

– A karácsonyi bekeretezés azért erős volt.

Éreztem, hogy újra kapok levegőt.

– A keretet én fizetem.

– Nem kell.