Anyukám hétfő reggel felhívott.
– Nagy szívességet kérhetek?
Már ebből tudtam, hogy baj van.
Anyukám ugyanis a „nagy szívesség” kifejezést olyan dolgokra használja, mint egy villanykörte kicserélése vagy egy komplett konyhabútor összeszerelése.
– Mit kell csinálni?
– Elvinnéd Mazsit az állatorvoshoz?
Mazsi a macskája.
Hatalmas, vörös kandúr.
Tizenhárom kiló sértődöttség szőrrel borítva.
– Mi baja?
– Semmi komoly. Oltást kap.
Ez egyszerűnek tűnt.
Ez volt az első hibám.
Délután átmentem.
Anyukám már az ajtóban várt.
Mellette a hordozó.
Benne Mazsi.
– Minden papírja benne van a táskában – mondta.
– Rendben.
– Négyre van időpontja.
– Rendben.
– És ne engedd ki.
– Nyilván.
Anyukám furcsán nézett rám.
– Tényleg ne.
– Anya, nem az autópályán fogom megsétáltatni.
Elindultunk.
Mazsi az egész úton néma volt.
Ez gyanús lehetett volna.
A rendelőben rajtunk kívül egy tacskó és egy papagáj várakozott.
Leültem.
Mazsi továbbra is csendben ült a hordozóban.
Még büszke is voltam rá.
Aztán kijött az asszisztens.
– Mazsi?
Felálltam.
– Mi vagyunk.
Bementünk.
Az állatorvos ránézett a hordozóra.
– Na, megérkezett a nagyfiú!
– Ismeri?
– Hogyne ismerném.
Ezen meglepődtem.
– Gyakran jár ide?
Az orvos rám nézett.
– Az édesanyja nem mondta?
– Mit?
Az orvos elmosolyodott.
– Semmit. Majd meglátja.
Letette a hordozót az asztalra.
Kinyitotta az ajtaját.
Mazsi nem mozdult.
– Gyere, pajtás.
Semmi.
Az orvos benyúlt.
Mazsi olyan hangot adott ki, amit eddig kizárólag meghibásodott mezőgazdasági gépektől hallottam.
Az orvos visszahúzta a kezét.
– Igen. Ő az.
– Ez normális?
– Mazsinál? Teljesen.
Felvett egy vastag kesztyűt.
Mazsi hátrébb húzódott.
Az asszisztens becsukta az ajtót.
Én ekkor kezdtem sejteni, miért mondta anyukám háromszor, hogy ne engedjem ki.
– Segítene megfogni? – kérdezte az orvos.
– Persze.
Ez volt a második hibám.
Kinyitottuk a hordozót.
A következő három másodpercről csak töredékes emlékeim vannak.
Egy vörös villanás.
Egy feldőlő fémtálca.
Az asszisztens azt kiáltotta:
– Az ajtót!
Az orvos:
– Megvan!
Én pedig valamiért azt:
– NINCS MEG!
Mazsi felugrott a vizsgálóasztalról a székre.
A székről a pultra.
A pultról egy szekrény tetejére.
Ott leült.
És lenézett ránk.
Az orvos kifújta a levegőt.
– Tavaly a függönykarnisig jutott.
– Ezt anyám miért nem említette?
– Gondolom, szerette volna, ha elhozza.
Húsz percbe telt, mire Mazsi lejött.
Az oltás körülbelül négy másodpercig tartott.
Utána visszatettük a hordozóba.
A macska ismét tökéletes nyugalomban ült.
Mintha semmi sem történt volna.
Fizettem.
Az asszisztens átnyújtotta a papírokat.
– Jövőre ugyanilyenkor.
– Jövőre anyukám hozza.
Az orvos felnevetett.
– Tavaly is ezt mondta.
Megmerevedtem.
– Tessék?
– Tavaly az édesanyja volt vele.
– És mi történt?
Az orvos a függönykarnisra mutatott.
– Az.
Hazafelé felhívtam anyukámat.
– Megvolt az oltás.
– Ugye, nem volt semmi gond?
– Semmi.
– Mazsi jól viselkedett?
Ránéztem a hordozóra.
Mazsi ártatlanul pislogott.
– Mint egy angyal.
– Na látod! Mondtam én.
– Egyébként az orvos mesélt a tavalyi látogatásról.
Csend.
– Anya?
– Igen?
– A függönykarnisról.
Újabb csend.
Aztán anyukám megszólalt:
– Jaj, hát minden családban vannak dolgok, amikről nem beszélünk.
– EZ NEM CSALÁDI TITOK! EZ BIZTONSÁGI INFORMÁCIÓ!
Anyukám nevetni kezdett.
– De azért jövőre is elviszed?
– Nem.
– Fizetem a benzint.
– Nem.
– Sütök palacsintát.
Elhallgattam.
Anyukám azonnal észrevette.
– Lekvárosat.
Ránéztem Mazsira.
Mazsi rám nézett.
– Hány palacsinta?
Anyukám felsóhajtott.
– Tudtam, hogy meg tudunk egyezni.
Azóta egy dolgot biztosan tudok:
mindenkinek van ára.
Az enyém sajnos meglepően kevés palacsinta.
