„Minél jobban elszakadunk a természettől, annál kevésbé értjük, mit veszíthetünk.” – nem kerülgeti a forró kását Ed Yong, Pulitzer-díjas tudományos újságíró egy, a Toronto Starnak adott interjújában. A természet körülöttünk van minden pillanatban. Kutyatartóként pedig ahhoz, hogy behozzuk a lemaradást, ideje vennünk a fáradságot, hogy jobban megismernünk ezeket a fantasztikus lényeket. Hogy ne csak azt lássuk bennük, milyen cukik lesznek majd a karácsonyi kötött pulcsijukban a fa alatt pózolva.
Az elmúlt három évben a világjárványnak köszönhetően több millióan ismerték fel a kutyák nyújtotta segítséget és lehetőséget. Ám a való élet nem egy hollywoodi film, így ez a felfedezés sem hozott mindenki számára happy endet. Talán azért, mert naivan sok embernek fogalma sem volt arról, hogy milyen gondját viselnie egy érző lénynek, és a jövőt tekintve ez milyen lemondásokkal járhat. Szükségünk van a kutyákra. De vajon mennyire értjük őket? És hogyan változnának a dolgok, ha jobban értenénk őket? Tartozunk azzal magunknak és nekik is, hogy jobban megismerjük őket, és megtapasztaljuk, hogyan látják a világot. Valahogy így működik a látókör szélesítése, nem? Meg a jó kapcsolatok.
A séta hatalma
Egyre több és több kutatás születik abban a témában, hogy négylábú barátaink hogyan érzékelik a világot, hogyan gondolkodnak, hogyan éreznek, és hogyan tekintenek ránk. Az egyik legnagyobb hatást Mark Rowlands The Philosopher and the Wolf című könyvében olvastuk. A szerző arról beszél, hogy ha a kutyánkkal sétálni megyünk, az a séta soha nem ugyanaz számukra. Soha nem kell más helyen sétálnunk, ha úgy figyelünk a környezetünkre, ahogy ők.
„Amikor elviszem a corgimat, Typót sétálni, minden alkalommal újnak tűnik neki. Ahogy az évszakok változnak, az orrával az újonnan sarjadó növényeket vizsgálja. Érzi a többi kutya által hátrahagyott illatmintákat, akik percekkel vagy órákkal korábban sétálhattak arra. Nézem, amint ezt a nagyon ismerős világot kutatja, és mindig ráébredek, mennyire megváltozik minden a saját érzékszerveim küszöbén túl – egészítette ki a gondolatot Ed Yong.
Ugye, hogy ezentúl már soha többé nem rángatod majd a kutyádat séta közben? Ehelyett tekints rá fantasztikus gyakorlatként a fáradt, túlpörgött és kisajtolt emberi elme számára is. Lehetőséget kaptál felismerni azt, hogy mennyi apró, hétköznapi csoda és információ vesz bennünket körül még ott is, ahol a legkevésbé számítunk rá.
Az érzékelés szubjektív
Ed Yong újonnan megjelent könyve az An Immense World címet viseli és középpontjában egy rendkívül érdekes kifejezés áll: az umwelt. A szó környezetet jelent, és Jakob von Uexküll, balti-német biológus kezdte el a népszerűsíteni. Uexküll az izomfiziológiával és az állatok viselkedésének tanulmányozásával foglalkozott.
Az umwelt kifejezést azonban nem a hagyományos értelemben használta, nem a minket körülvevő fizikai infrastruktúráról beszélt. Az érzékszervi környezetre alkalmazta: a látványra, a szagokra, a hangokra, a textúrákra és minden olyan ingerre, amelyet érzékelhetünk. És bár ez mindenre kiterjedőnek tűnhet a leírás alapján, a mi umweltünk korlátozott, és minden más állaté is az. Minden lénynek megvan a maga valóságszelete, amelyet képes érzékelni, és ez minden esetben egyedi.
Nincs olyan állat, amely az egyik érzékszervét úgy használja, hogy kizárja a többit. Ráadásul minden érzékszervnek megvan a maga határa. Ahhoz, hogy igazán megértsük, hogyan érzékelik az állatok a világot, meg kell vizsgálnunk az egész csomagot. Például azt, hogy hogyan használják együtt érzékeiket, de azt is, hogyan működik a testük, hogyan működik az idegrendszerük.
Van például az a fiktív elképzelésünk, miszerint mi lenne, ha képesek lennénk a tudatunkat egy másik állatba tölteni. Ez valójában azért nem működne, mert az, ahogy az elménk a testünkkel összefüggésben fejlődött, meghatározza azt a módot, ahogyan az megtapasztaljuk az érzékszervi világot. Még a virtuális terek is a fizikai testünkhöz kötődnek. Ha bemegyünk egy virtuális valóság terébe, akkor is két előre néző szemre szabott szemüveget viselünk a fejünkön. Nem tudom megtapasztalni azt, amit például egy kacsa vagy kaméleon tapasztal szemének elhelyezkedéséből adódóan”
– magyarázza Ed.
Keménykalap és krumpliorr helyett puha bunda és csodaorr
A cápáktól az elefántokig számos állatnak elképesztő a szaglása, de van egy faj, ami sokkal közelebb áll hozzánk és gyakran említjük őket, amikor a kiemelkedő szaglásról beszélünk. Persze, hogy a kutyák! Elképesztő, mire nem képesek! Például a szaguk alapján az egypetéjű ikrek között is különbséget tudnak tenni, de meg tudják mondani az irányt is, amerre az ember elindult, ha megszagolják a hátramaradt lépések nyomait. Kiképezhetők drogok, fegyverek vagy földrengések áldozatainak felkutatására. Sőt, olyan blökik is vannak, akik csónakokból szagolják ki a bálnák illatát. És ez még mindig semmi!
Ed Yong Alexandra Horowitz pszichológia professzorral és kutyájával, Finnel is találkozott a Columbia Egyetemen. Egy hosszú sétára indultak a közeli parkban, ahol a professzor kifejtette, hogy mennyire fontos, hogy a kutyáknak engedjük, hogy kutyák legyenek. És ehhez az egyik legjobb eszköz a séta. A sétára ne úgy tekintsünk, mint egy gyakorlatra; hagyjuk, hogy a kutya szabja meg az ütemét! Ennek következményeképpen, vagyis, hogy kutyák lehetnek, és a saját érzékszerveiken keresztül ismerhetik meg a világot, sokkal kevésbé szoronganak és boldogabb életet élnek.
Nézd csak meg az orrukat közelebbről! Két orrlyukuk van elöl, mint nekünk, de a lyukak külső falai képesek befelé görbülni. Amikor egy kutya lélegzik, kis örvények keletkeznek, amelyek a szagokat beterelik az orrba. Tehát egy kutya, aki szimatol, akár kilélegzi, akár belélegzi a levegőt, futószalagon tereli az illatokat az orrába. Ráadásul ezt nagyon sok ideig képes megtenni. Ha egy ember ilyen ütemben lélegezne ilyen hosszú ideig, hiperventillálna, míg a kutyák hibátlan szenzoros pillanatfelvételeket készítenek a világról.
Szaglásukkal a múltba pillantanak
Ám ahhoz, hogy ezeket a szagokat értelmezni tudják, szükségük egy olyan agyra is, amely képes feldolgozni ezeket az információkat. Nekünk nincs ilyen hardverünk, de a kutyáknak igen. Ráadásul még egy nagyon okos kis szerkezettel is fel vannak szerelve; ez kettéhasítja a légáramot, így egyik része a felfelé halad a négylábú orrába, a másik pedig a tüdejébe. Az orrba kerülő rész egy csontos labirintuson keresztül jut el a szaglóhámba, ahol kivételesen nagy terület ragadja meg a szagmolekulákat.
Kulturális okokból sokan úgy gondolják, hogy helytelen, ha hagyják, hogy a séta alkalmával a kutyus egy másik eb fenekét szagolgassa, és elrángatják őket egymástól. Számukra azonban semmi illetlen nincs ebben, sőt egy természetes szociális gesztus. Információt kapnak egymásról, pontosan úgy, ahogy mi, amikor egymásra nézünk. Amikor így viselkednek, és mi ezt hagyjuk, lehetővé tesszük számukra, hogy gyakorolják és fejlesszék érzékszervi képességeiket úgy, ahogyan az evolúció felkészítette őket erre.
A kutyák egy rendkívül szagos, illatos világban élnek. Ha arra kényszerítjük őket, hogy inkább a mi tapasztalataink alapján éljenek, megfosztjuk őket kutya mivoltuktól. Ők mások, mint mi, és ezt a különbséget ünnepelnünk kellene ahelyett, hogy megpróbálnánk elnyomni. Arról nem is beszélve, hogy az, hogy lehetőségünk van a világukba betekintést nyerni, egy valódi ajándék. Valamilyen szinten túlléphetünk saját érzékszerveink biológiai határain, hogy rálátást nyerhessünk, mit tapasztalnak meg négylábú barátaink.
