Nyilván egy Michelin-csillagos étteremben elvárhatjuk, hogy minden fogást hatalmas odafigyeléssel készítenek el, de a megfizethetőbb, olcsóbb éttermekben előfordulnak olyan, sokszor kimondottan „magyaros” fogások, amiket jobb elkerülni. Főleg akkor, ha először eszünk ott.

Hortobágyi húsos palacsinta

Erről azért sokan tudunk, hogy kerülendő, miközben rengeteg magyaros konyhát üzemeltető étterem étlapján ott díszeleg (pedig az index cikke alapján az 1958-as világkiállításra kreált fogásról van szó, aminek konkrétan semmi köze nincs a Hortobágyhoz).

Én még az általam legjobban kedvelt étteremben sem mertem hortobágyi palacsintát rendelni, egyszerűen mert háziasszonyként is tudom, hogy mennyire könnyen el lehet tüntetni a fűszeres, paprikás töltelékben minden maradékot. Ez az apróhús tökéletes végső nyughelye a konyhai maradékoknak, maradék pörköltnek, stb. amit még akkor se ennék szívesen, ha biztos vagyok benne, hogy mindenki betart mindenféle ÁNTSZ előírást.

Gulyásleves

Imádjuk a jól elkészített gulyáslevest, ez viszont csak nagyon ritkán fordul elő az éttermekben. A jó leveshez jó alapanyag kell, és türelem, ehhez képest a gulyásleves sok helyen az előző napi pörköltből fő újra. Egy vendéglátós redditfórum felhasználói arra figyelmeztettek, hogy különösen ügyeljünk arra, ha a leves túl sós, mert az azt jelenti, hogy sokszor lett újramelegítve, újrahasznosítva.

Ráadásul ezeket a leveseket hatalmas adagokban főzik, sokszor több napig áll, megsavanyodik. Gyakran előfordul, hogy túl száraz benne a hús, túl sok benne a paradicsom, túl olajos, a turistacsalogató helyeken pedig végképp furcsa goulasch-szörnyszülötteket tehetnek az ember elé.

Bécsi szelet, rántott hús

A rántott hús eredetileg a legjobb minőségű borjúból készül: ehhez képest borjút szinte sehol sem lehet rendelni. A legjobb esetben is növendék marhából készül a rántott hús, de jellemzőbb a sertés, vagy pulyka, csirkemell. Vagy, mivel a hús ugye láthatatlan a panír alatt, külön darabokból összeragasztott izé: ez különösen a tányérról lelógó, gyanús méretű húsoknál igaz. Sajnos a magyar gasztronómiában még mindig egy csomószor a mennyiség a lényeg, és nem a minőség.

A rántott húst általában bolti zsemlemorzsába forgatják, túlklopfolják és túlsütik, a végeredmény pedig egy egyszerre zsíros, mégis száraz, ehetetlen cipőtalp lesz. Szóval rántott húst is csak olyan étteremben rendeljünk, ahol nem csak az ételünket, de az életünket is rábíznánk a séfre.

Carbonara spagetti

Egyrészt ezt a kaját is sokszor arra használják, hogy mindenféle konyhai maradék húsokat tegyenek bele, másrészt pedig a magyar „carbonara” valami egészen fura jószág, aminek köze nincs az eredeti recepthez.

Sokszor már a tészta is szétfőzött, túlfőzött, rossz minőségű, de az igazi bajok a szósznál kezdődnek. A Magyarországon újraértelmezett carbonara-szósz általában zöldfűszeres tejszínben tocsogó sültszalonna, darálthús vagy sonkadarabokat jelent.

Ehhez képest az eredeti, olasz receptben tejszínről szó sincs. A tésztára érlelt, borsos pofaszalonnának (guanciole), pecorino sajtnak és ráütött, még éppen folyékony állagú tojásnak kéne kerülnie. Ha nem szigorúan ezekből az alapanyagokból készül, akkor az nem carbonara spagetti, hanem egy zsíros, tejszínes pancs, szétfőtt tésztával.

Brassói aprópecsenye

Az eddigiekhez hasonlóan, a brassói aprópecsenye is sokszor hulladékhúsból készül. Emellett pedig remek alapanyaga a szakács kísérletező kedvének, mivel nincs meghatározott eredete, vagy egy olyan recept, amihez igazodni kéne.

Ehhez képest mindenféle értelmezéssel találkoztunk már: sült mirelit krumplival elkevert pulykamellcsíkok, olajos sertésdarabok főtt burgonyával, borsó-répadarabokkal összefőtt és lepirított brassói, stb. Tegyünk jót magunkkal, és inkább kerüljük el ezt az ételt az éttermekben, vendéglőkben!

forrás: noizz.hu