Az utcákon még sötét volt, és a kora reggeli kocogók még nem kezdték el a napi fitneszprogramjukat, amikor Abbie már talpon volt. Megmosta az arcát, átöltöztette sérült férjét, Stevent, és főzött magának egy csésze kávét.
Miután három gyors kortyban megitta, Abbie felvette az egyenruháját, és elindult a munkahelyére. Már elkészítette Stevennek a reggelit, és hagyott neki egy post-it cetlit a hűtőszekrényen, ahogy mindig is tette.
Amikor megérkezett a nap első szeméttelepére, kiszállt a teherautójából, kiürítette a kukákat, és egy helyre gyűjtötte az összes szemetet. Már éppen indulni készült, miután bepakolta őket a járművébe, amikor észrevett egy elhagyott babakocsit az út közepén.
Azon tűnődve, hogy miért fekszik ott egy babakocsi úgy, hogy senki sem látható közelről, úgy döntött, hogy odamegy hozzá. Amikor belekukkantott, ijedtében hátraugrott, és megdöbbenve látta, hogy iker kislányok alszanak benne…
„Jézusom! Ki hagyná itt kint így a gyerekeit?” – tűnődött.
Abbie körülnézett, de nem látott senkit. Bekopogott néhány közeli ajtón, megkérdezte, hogy ismernek-e valakit, akinek iker kislányai vannak, de senki sem.
Végül Abbie hívta a rendőröket, és a gyermekvédelmiseket is kihívták, és a gyerekeket a gondjaikra bízták.
„Nem talált semmit a lányokon, asszonyom? Semmi információt, sem személyi igazolványt, semmit?” Kérdezte tőle Barton rendőr.
„Nem találtam” – ismerte be. „De hogy-hogy valaki csak úgy otthagyhat ilyen gyönyörű kisbabákat?”
A tiszt elvigyorodott. „Fogalma sincs, hány olyan esetet kapunk, amikor a szülők egyszerűen elhagyják a gyerekeiket. Úgy értem, ez őrület. Minek vannak, ha nem tudnak róluk gondoskodni? Mindenesetre, asszonyom, köszönöm az együttműködését. Majd értesítjük, ha bármire rábukkanunk.”
„Köszönöm szépen, biztos úr” – mondta Abbie, miközben távozott.
Aznap este otthon szörnyen érezte magát, amikor a lányokra gondolt. Vajon tényleg elhagyták őket? Mi van, ha valami szörnyűség történt velük? Mi van, ha a szüleik bajban voltak? Mi van, ha… ha a szüleiket soha nem találják meg? Vajon Steven beleegyezne, hogy örökbe fogadnák őket?
Még Abbie is tudta, hogy nem lett volna szabad olyan pesszimistának lennie, hogy elhiggye, a lányok szüleit soha nem találják meg, de egy része mégis akarta a gyerekeket. A lányoknak szerető otthonra volt szükségük, és neki és Steven-nek nem született gyermekük, hiába próbálkoztak.
„Mit gondolsz, drágám?” – kérdezte a férjétől vacsora közben. „Befogadnád őket?”
„Erre még korai lenne gondolni” – mondta. „Úgy értem, nem akarom, hogy csalódottnak érezd magad. Mi van, ha tényleg akarod őket, de váratlanul megjelennek a szüleik? Tudom, milyen nehéz volt a termékenységi utad.”
„Tudom…” Abbie halkan mondta. „De én… Szeretném őket hazahozni… és kész vagyok várni.”
Az idő csak úgy repült, és az ikrek szüleiről semmi információ nem érkezett. Abbie készen állt arra, hogy örökbefogadja a gyerekeket, és Steven is. Boldog volt, hogy végre kigyógyulnak a gyermektelenség fájdalmából, de egy másik szörnyű hír is várt a párra.
„…Mivel önöknek van nevelőszülői minősítésük, a folyamat sokkal gördülékenyebben megy” – magyarázta a szociális munkás. „Azonban még mindig le kellene futtatnunk egy háttérellenőrzést, meg mindent, de a lányok…”.
„Mi a baj a lányokkal?” – kérdezte Abbie aggódva. „Jól vannak?”
„Igen, igen, jól vannak – mondta a munkás. „A probléma az, hogy a lányok… süketek.”
„Micsoda?” – kapkodta el a levegőt Abbie, Steven kezét szorongatva. „Süketek?”
„Igen, azok” – folytatta a munkás. „Akárki is hagyta el őket… többnyire nem akart fogyatékos gyerekeket. Naponta számos ilyen esettel foglalkozunk. Szomorú. Kíváncsi vagyok, hogy még mindig be akarják-e fogadni őket. Nézze, a legtöbb pár nem akar rendellenes gyereket.”
„NEM!” Abbie felkiáltott, és felugrott. „Ki mondta, hogy meggondoljuk magunkat? Bármit megtennék, hogy hazahozzam őket. Szegény babák! Hogy lehet, hogy valaki csak úgy…”
Abbie már Steven karjaiban sírt, mielőtt befejezhette volna a mondatát, szörnyen sajnálta a kislányokat. A szíve együtt érzett azokkal a szegény lelkekkel, akiknek nem volt senkijük, és szerencsére megengedték nekik, hogy nevelőszülőként a lányok hozzájuk kerüljenek, majd végleg örökbefogadhatták őket.
Az ikrek megváltoztatták Steven és Abbie életét. Vidám sírásuk és nevetésük betöltötte az egész házat, és a pár nem is lehetett volna boldogabb.
Abbie több munkahelyen kezdett dolgozni, hogy eltartsa őket, és minden tökéletes volt. Az életük tökéletes volt.
Hat hónappal később a lányok, akiket Hannah-nak és Dainának neveztek el, teljessé tették Steven és Abbie életét. Aztán egy nap váratlan dolog történt.
12 évvel később…
Abbie és Steven éppen a lányokkal ebédeltek, amikor Abbie-t felhívta egy Bethany nevű nő. Steven és Abbie ekkor már mindketten jó cégeknél dolgoztak.
„Halló, remélem, hogy ön Hannah és Diana anyukája?”
„Igen, én vagyok az… miben segíthetek?” – válaszolta Abbie.
„Csodálatos. Halló, Mrs. Lester, itt Bethany, azért hívom, hogy tájékoztassam…”
Abbie majdnem kiesett a kezéből a telefon, amikor megtudta, mit akar mondani Bethany.
„Ez most komoly?” – kérdezte Abbie. „A lányaim tették ezt? Tényleg megtették? Ó, igen… igen… köszönöm, igen, persze!”
Hannah-nak és Dianának, akik általános iskola óta zseniálisan rajzoltak modelleket és ruhákat, 530 ezer dolláros együttműködést ajánlottak fel egy fogyatékkal élő gyerekeknek szóló divatmárkával.
A lányok rajztanárát lenyűgözték a képességeik, és beajánlotta őket egyik barátnője ismerősének, akiről kiderült, hogy Bethany.
Abbie megölelte a lányokat, és sírva tette le a telefont. Hanna és Dianna hihetetlenül büszkévé tette őt és Steven-t is.
Jelbeszéddel mondta nekik: „Anyu és apu titeket szeret a legjobban, lányok. Ti vagytok a világegyetemünk legragyogóbb csillagai. Lányok, ma büszkévé tettetek minket…”. Aztán mesélt a lányoknak a teljesítményükről.
A család nevetett, könnyeket hullatott, és egy hatalmas tortát rendeltek, hogy megünnepeljék az alkalmat. Hannah és Diana úgy döntöttek, hogy elfogadják a lehetőséget, és főiskola helyett saját vállalkozásba kezdenek, és a lányok ma fantasztikusan jól boldogulnak.
Abbie és Steven úgy kezdték az életüket, hogy még külön ágyuk sem volt a lányaiknak, de szerették őket, és mindig bátorították őket, és most már mindenük megvan. Minden, amire csak vágytak.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
- A szeretet csodákra képes, és sokkal többre, mint a gyűlölet. Dianát és Hannát elhagyták, de a szeretet, amit Abbie-től és Steven-től kaptak, úgy változtatta meg az életüket, ahogyan azt elképzelni sem tudták volna.
- Szülőnek lenni sokkal többről szól, mint a biológia. Abbie és Steven örökbe fogadták Hannah-t és Diannát, és úgy szerették őket, mintha a sajátjaik lennének.
Ez egy kitalált történet, bármilyen hasonlóság a tényleges nevekkel vagy helyszínekkel pusztán véletlen egybeesés.
Oszd meg ezt a történetet barátaiddal. Talán feldobja a napjukat és inspirálja őket.
