Kezet fogtunk — udvariasan, hibátlan szerepjátékban.

– Örülök, hogy megismerhetem.
A hangja nyugodt volt.
A tekintete viszont kristálytisztán beszélt:
Erről soha, senkinek.

Onnantól ködbe veszett minden. Nem éreztem az étel ízét, nem követtem a beszélgetést. Valahányszor nevetett vagy rám nézett, úgy feszült meg minden idegszálam, mintha a legapróbb hiba, egy árulkodó pillantás is menthetetlenül elárulna.

A feleségem azóta is azt hiszi, csak kicsit „félénk” vagyok a mostohaanyjával. Néha még viccelődik is rajta.

De az igazság az, hogy attól az estétől kezdve tudatosan tartom a távolságot. Nem azért, mert maradt bennem bármi érzelem — hanem mert egyetlen rossz mondat, egyetlen megrebbenő tekintet romba dönthetné mindazt, amit azzal a nővel építettem fel, akit most valóban szeretek.

És ezt a kockázatot soha nem vállalhatom.