Már messziről láttam, hogy valami nincs rendben. A kapu nem úgy állt, ahogy reggel hagytuk, és az ajtó előtt ott volt az a furcsa, feszült csend, amit az ember azonnal megérez. Belépve rögtön észrevettem: a lábtörlő el volt mozdítva, a virágcserép kicsit ferdén állt. Apróságok, de pontosan tudtam, mit jelentenek.

Az anyósom megint „benézett volna”.

Régen kint hagytuk a pótkulcsot. Praktikus volt, kényelmes, és naivan azt hittük, hogy mindenki érti, mire való: vészhelyzetre. Nem ellenőrzésre. Nem fiókok kinyitására. Nem arra, hogy valaki akkor is bejöjjön, amikor nem hívják.

Ezúttal viszont nem volt szerencséje.

Az ajtón egy kis cetli lógott, gondosan a kilincsre ragasztva. Rövid volt, tárgyilagos, minden sallang nélkül:

„Mama, ne kutakodjon! A kulcs nálam van.”

Tudtam, hogy elolvasta. Szinte láttam magam előtt az arcát, ahogy megáll, újra elolvassa, majd harmadszor is, hátha félreértette. Nem értette félre.

Nem sokkal később felhívott. A hangja sértett volt, de visszafogott, ami nála mindig rossz jel.

– Nem volt otthon senki – jegyezte meg számonkérően.