Pedig milyen logikus lenne halászással elütni az időt.

A nagy földrajzi felfedezésekről szóló könyvekben gyakran olvashatjuk, hogy például Ferdinand Magellán hajósai az első világ körüli útjuk során a nyílt óceánon gyakran inkább a saját cipőjüket ették.

De valamiért nem fogtak és nem ettek halat, pedig ebből elvileg bőven lett volna körülöttük.

A kérdés az, hogy miért? Miért éheztek gyakran a vitorlás hajók tengerészei a régi időkben, miért rágcsálták a bőröveket, és miért kerülték a frissen fogott halak fogyasztását?

Ennek több magyarázata is van. Az alábbiakban ezeket sorolom fel.

Először is, például a spanyol és portugál tengerészek teljesen ismeretlen vizekre utaztak, ahol korábban egyetlen európai sem járt. Ma már a biológusok több mint 40 ezer féle óceáni halfajt különböztetnek meg. A múlt tengerészei viszont fogalmuk sem volt, hogy milyen halak élnek ott: ehetőek, nem ehetőek, mérgezőek, nem mérgezőek.

A tengerészek számára a mai napig iszonyatos rémálom a ciguatera – egy súlyos, halálos betegség, amelyet a trópusi halakban található ciguatoxin nevű méreg okoz. Szerencsére ma már tudjuk, hogy mely halak ennek a leggyakoribb hordozói.

De a parttól több ezer mérföldre egyetlen kapitány sem merte megkockáztatni a legénysége életét. Ezért tiltották meg az óceáni halak fogyasztását.

Ugyanezek a spanyolok, mint buzgó katolikusok, amikor kifogtak egy óceáni halat, akkor ezüst keresztet tettek rá – mondván, így „ehetővé” válik. A halak toxicitását úgy is ellenőrizték, hogy a darabkáit sirályoknak dobták, vagy legyeknek hagyták a fedélzeten: csak hát hol találsz sirályokat vagy legyeket az óceán közepén?