Nauru egy aprócska szigetállam a Csendes-óceán közepén, aminek a területe százszor kisebb, mint Budapest, és amiről valószínűleg csak nagyon kevesen hallottak korábban. Pedig az ország története nagyon egyedi, kicsit olyan, mintha mesés áldás ült volna rajta a 20. század végéig, mely aztán sötét átokká csapott át. Nauru ugyanis egy hihetetlenül gazdag kis ország volt egészen az 1980-as évek végégi, amikor is minden megváltozott. Kíváncsiak voltunk ennek az apró, mégis különleges országnak a páratlan történetére, ezért utána olvastunk és úgy döntöttünk, hogy egy cikkben nektek is elmeséljük.
A Csendes-óceán közepén, az Egyenlítő forróságát élvezve, pálmafákkal körülvéve – mi lehet ennél tökéletesebb? Mondjuk az, amikor Nauru kormánya minden hónapban hatalmas összegeket utalt mellé az állampolgárok számlájára – akár 20.000 dollárt is.
Az 1970-es és 1980-as években a 21 négyzetkilométeres, akkor 7000 lakosú szigetországban egyszerűen olyan gazdagok voltak az emberek, hogy már szó szerint nem tudták hova költeni a pénzt. Az oktatás ingyenes volt, csak úgy, mint az egészségügy. A szigeten modern repülőtér, fejlett infrastruktúra, első osztályú éttermek, szupermarketek és szállodák voltak. Nauru lakóinak még csak adót sem kellett fizetniük.
Az ország virágzott. Az 1970-es években az ország egy főre jutó GDP értéke elérte az 50.000 dollárt, amivel Szaúd-Arábia mögött álltak a toplistán. Naurunak sikerült még akkor is a leggazdagabb országok közé tartoznia, amikor az 1990-es évek elején gazdasági recesszió söpört végig a világban.
Az emberek abbahagyták a munkát, drága ingó- és ingatlan vagyonokat halmoztak fel, kedvükre utaztak a világban. Az emberek és az ország vagyona kizárólag a hatalmas mennyiségű madárürüléknek volt köszönhető.
Nauru egy vulkáni eredetű korallsziget. Felszíne mészkőfennsíkkal körülvett parti síkság. A szél több száz ezer év alatt sziklák segítségével alakított ki egy páratlanul egyenetlen talajt a szigeten.
Ez azonban tökéletes volt a tengeri madarak számára, akik pazar fészkeket tudtak építeni a mélyedésekben. A hosszú évszázadokon keresztül a madarak rengeteg ürüléket hagytak hátra, melyek fokozatosan kalcium-foszfáttá alakultak, ami az szerves műtrágya előállításának egyik legfontosabb összetevője.
A 20. század első felében ezt az erőforrást európaiak bányászták: britek, németek, de még ausztrálok is. Nauru azonban elnyerte függetlenségét és államosította a bányászatot.
Így lett hirtelen Nauru a világ legnagyobb foszfátszállítója. A lelőhelyeket apránként kezdték kialakítani, a termelést pedig több évtizedre is elhúzták. Az 1990-es évekre azonban kezdtek kimerülni a tartalékok.
Azt hihetnénk, hogy Nauru kormánya valószínűleg nem gondolt a kitermelés utáni jövőre, de ez nem így van: befektetési alapot hoztak létre, amely nyereséges európai és amerikai városok gazdaságába, ingatlanjaiba és cégrészvényeibe fektetett.
Az ország a pénz egy részét szociális célokra költötte, elsősorban a lakosság oktatására. Amikor a 90-es években a foszfátkitermelés hanyatlásnak indult, az állami megtakarítás elérte az 1 milliárd dollárt. Ez az akkor alig 9000 lakosú országban fejenként 110.000 dollárt jelentett.
Az ország lakosai azonban egy “erőforrás-átokkal” szembesültek – mivel az állam csak a külföldi befektetésekre koncentrált, az ország gazdasága hanyatlani kezdett. Amikor egy ország kormánya ilyen könnyen jut pénzhez a külföldi befektetéseknek köszönhetően, akkor egyre nehezebb meggyőzni, hogy szükség van a munkát adó iparágak fejlesztésére, a turisták vonzására és az új technológiák elsajátítására.
Nauru kormánya ráadásul évről-évre egyre többet költött. Saját légitársaságot hoztak létre például annak az országnak, aminek a lakossága a 10 ezer főt sem éri el. Ez csak egy a nagy butaságok közül.
A foszfátbányászat szépen lassan teljesen leállt, a trópusi természet pedig egyszerűen elpusztult, mert a korábban fejlett turizmus miatt a repülőgépek és a turisták mindent elpusztítottak vagy elüldöztek a szigetről. Na de kinek kell Nauru, a gyönyörű csendes-óceáni szigetország a gyönyörű strandok és mesébe illő növény- és állatvilág nélkül?
Természetesen senkinek. Nauru helyzetén pedig még a külföldi befektetések sem segített, már csak azért sem, mert a 90-es évek végére az ország lakosságának szembesülnie kellett azzal, hogy a beruházások többsége vagy csődbe ment vagy ellopták.
Ez halálos ítéletet jelentett az egykor virágzó paradicsomnak. A nauruiak valutája olyan gyorsan elértéktelenődött, hogy mindenüket el kellett adniuk az adósságaik kifizetésére. Semmilyük sem maradt.
A tanult nauruiak nem találtak megfelelő munkát a szigeten, az egykor virágzó cégek pedig elhagyták az országot, így az emberek magukra maradtak.
Utolsó erejéből Nauru megpróbált offshore paradicsomot csinálni, ami egy ideig működött is – a kelet-európai országok dollármilliárdokat mostak át ebben az apró szigetországban, de a 2000-es években az USA ezt a lehetőséget is bezárta számukra.
Ezután menekültekkel próbáltak meg pénzt keresni, menedéket adtak nekik és útleveleket árultak a kényelmes, vízummentes utazás érdekében, de ez a stratégia is hamar megbukott.
Ma Nauru az egyik legszegényebb és leginkább kiszolgáltatott szigetország a világon, mely csak és kizárólag az idegen országok segítségének köszönhetően létezhet még egyáltalán.
Bár a természet fokozatosan regenerálódik a szigeten, még mindig nagyon távol áll attól, hogy mesébe illő turistaparadicsomként tekintsenek rá a tehetősebb utazók.
De ez még nem minden: a hirtelen jött aranyéletnek köszönhetően az ország lakossága végeláthatatlan egészségügyi problémákban szenved: a sziget 71%-a elhízott, 31%-a pedig cukorbeteg. Ez a legmagasabb arány a világon. A helyiek a mai napig rabjai a külföldről behozott zsíros és kalóriadús ételeknek – hamburger, sültkrumpli, pizza, stb.
Mint már korábban említettük, a szigetlakóknak nagyon sokáig adót sem kellett fizetniük, amihez nagyon kényelmesen hozzászoktak az emberek, de sajnos mára ez is a múlté: 2014 óta minden lakos 10% jövedelemadót kénytelen fizetni az államkasszába.
Így változtatta tehát meg egy paradicsomi sziget életét a hülyeség, a rövidlátás és a kapzsiság. Naurunak mindene megvolt ahhoz, hogy virágzó és gazdag ország legyen, ehhez csak egy kicsit több pénzt kellett volna ölni a helyi gazdaság fejlesztésébe. Ha így történt volna, valószínűleg a mai napig egy második Monaco-ként tekintenénk rá, de sajnos nem így történt és az ország lakosai mindent elvesztettek.
