Társadalmunkban a válás már-már olyan természetes, mint a tavaszi nagytakarítás. Az emberek szétmennek, majd évekkel később, a nosztalgia és a magány furcsa keverékétől hajtva, megpróbálják összerakni a múlt darabkáit. De mi történik akkor, ha a hétköznapok szürke köde annyira sűrű, hogy az ember már a saját múltját is külső szemlélőként nézi?

A minap egy belvárosi, kifejezetten hangulatos kávézóban ültem. Az a fajta hely ez, ahol a kézműves kávé illata mellett a levegőben mindig ott vibrál a feszültség: itt bonyolódnak az első randik, a szakítások, és az „el kell mondanom valami fontosat” típusú drámák. Nem akartam hallgatózni, de mivel a szomszédos kerek asztalnál ülő pár nem spórolt a hangerővel, a harmadik cortadóm mellett kénytelen voltam fültanújává válni a modern párkapcsolati történelem egyik legszürreálisabb párbeszédének.

A férfi, egy enyhén őszülő halántékú, sötét zakós, láthatóan túlterhelt úriember, kissé gyanakvóan méregette a vele szemben ülő, elegáns párducmintás kabátot viselő nőt. Látszott rajta, hogy a gondolatai valahol egészen máshol járnak – talán a tőzsdei árfolyamokon, talán azon, hogy elzárta-e a gázt otthon.

– Miért szerettél volna találkozni? – kérdezte a férfi, hangjában azzal a tipikus, enyhén fáradt óvatossággal, amit a férfiak akkor alkalmaznak, ha nem tudják, hogy egy komoly beszélgetés vagy egy számonkérés következik-e.

A nő vett egy mély levegőt, megigazította a táskáját, majd őszinte, reményteli tekintettel nézett rá.

– Sokat gondolkodtam, és… arra jutottam, hogy újra megpróbálhatnánk együtt. – mondta lágyan.

A férfi arca erre egy pillanat alatt megváltozott. Nem a meghatottság, hanem a határozott, szinte hősies ellenállás ült ki rá. Olyan emberként egyenesedett ki a székében, aki most fogja meghozni élete legbölcsebb, legfelelősségteljesebb döntését, és büszkén hárítja el a kísértést.

– Felejtsd el! – felelte ellentmondást nem tűrő hangon, mintha épp egy gyanús befektetési ajánlatot utasítana vissza. – Nem akarok kapcsolatot egy olyan nővel, aki elvált, és van három gyereke.

A kávézóban abban a másodpercben megállt a levegő. Még a barista is abbahagyta a tejhabosítást. A nő szemei elkerekedtek, a döbbenettől és a felháborodástól a szájánál megállt a levegő, majd úgy nézett a férfira, mint akit épp most talált el egy eltévedt meteorit.

– Eszednél vagy?! – csattant fel, és az asztalra könyökölt, hogy közelebb hajoljon a láthatóan teljesen eltévedt beszélgetőpartneréhez. – Hiszen én vagyok a volt feleséged, és azok a te gyerekeid!

A férfi arcrebbenés nélkül hallgatta végig a kifakadást, majd komótosan hátradőlt a székében, egy pillantást vetett a mellette hűlő kávéra, majd egy sokatmondó sóhaj kíséretében megrázta a fejét.

– Na látod, pont erről beszélek – mondta a világ legnyugodtabb hangján, miközben ujjaival aprót dobolt az asztallapon. – Mindig csak a drámázás meg a kiabálás.

A nő arca ebben a pillanatban felvette azt a kifejezést, amit a művészettörténészek valószínűleg csak „a józan ész utolsó utáni pillanatának” neveznének. A kávézó közönsége kollektíven tartotta vissza a lélegzetét, a barista pedig óvatosan a pult alá süllyesztette a törékenyebb csészéket, feszülten várva, hogy a párducmintás kabátból mikor kerül elő valami tompa tárgy.