Béla sosem volt az a fajta ember, akinek a karriertervezés álmatlan éjszakákat okozott volna. Számára a munka egyszerűen munka volt, egy eszköz arra, hogy estére egy üveg sörrel a kezében nézhesse a meccset, és havonta egyszer elmehessen horgászni a haverokkal. A „szakmai előmenetel” és a „víziók” kifejezéseket leginkább csak a politikai hírekben hallotta, de ott sem igazán értette, miről beszélnek.

Béla életútja színes volt, de nem a megszokott értelemben. Kezdte mint péksegéd, ahol megtanulta a hajnali kelés és a forró kemencék varázsát. Utána jött egy rövid, de annál emlékezetesebb időszak, amikor éjszakai biztonsági őr volt egy plázában. Ott a legnagyobb kihívást az jelentette, hogy ne aludjon el a monitorok előtt, és elkapja a tiniket, akik a mozgólépcsőn gördeszkáztak. Aztán volt jégkrémes kocsi sofőr, ahol a fagyit nemcsak árulta, de jelentős mennyiséget el is fogyasztott, és végül egy kertészetben kötött ki, ahol végre megtalálta a nyugalmat a növények között.

Ám az élet kiszámíthatatlan, és a kertészet, ahol Béla dolgozott, csődbe ment. Béla, a maga negyvennyolc évével és meglehetősen eklektikus önéletrajzával, hirtelen a munkaerőpiac közepén találta magát. Egyik ismerőse, egy bizonyos „szakértő”, azt tanácsolta neki, hogy az „alkalmazkodóképességét” és a „sokoldalúságát” hangsúlyozza. És ezután némi kibogozhatatlan félreértés folytán így kötött ki a „SkyHigh Innovations” irodaházában, egy olyan állásinterjún, amelyről csak annyit tudott, hogy valami „koordinációval” kapcsolatos.

Béla az irodaház elé érve kissé megilletődött. A csupa üveg és acél épület úgy magasodott fölé, mint egy idegen űrhajó. A portán az azonosító kártyák és a szigorú biztonsági ellenőrzések olyan érzést keltettek benne, mintha egy titkos katonai bázisra lépett volna. A recepciós lány mosolya olyan tökéletes volt, mintha műanyagból öntötték volna, és a kávéautomata is olyan bonyolultnak tűnt, hogy inkább nem is próbálkozott vele.

A váróteremben már ültek mások is. Fiatalok, kifogástalan öltönyökben és kosztümökben, laptopjaikat bújva, és olyan kifejezéssel az arcukon, mintha a világ sorsa múlna ezen az interjún. Béla a maga kényelmes, de cseppet sem üzletszerű viseletében – az ujjatlan póló, a kockás rövidnadrág, és a szandál-zokni kombináció – igencsak kilógott a sorból. De őt ez nem zavarta. Úgy gondolta, a munkát az ember végzi, nem az ruha.

Amikor végre sorra került, egy modern, ízlésesen berendezett tárgyalóba vezették. A fiatal, makulátlanul öltözött HR-es, Noémi, egy halom dokumentummal és egy táblagéppel várta. A bemutatkozás és az alapvető kérdések után Noémi a lényegre tért.

„Béla úr, áttanulmányoztuk az önéletrajzát, és látjuk, hogy igen sokoldalú tapasztalattal rendelkezik,” kezdte Noémi, finoman megkerülve a tényt, hogy Béla egyik munkahelye sem kötődött a „koordinációhoz”. „De a mi cégünknél, a Senior Compliance Coordinator pozícióban, a legfontosabb a felelősségteljes, komoly hozzáállás. Olyan embert keresünk, aki képes kezelni a magas kockázatokat és a szigorú határidőket.”
Béla bólintott. „Igen, a határidők fontosak. Ha a tészta megkelt, azt ki kell sütni, különben oda.”
Noémi enyhén megrándította a szemöldökét. „Igen, értem… de itt egy kicsit másfajta komolyságról van szó. Olyan tapasztalatot keresünk, ami közvetlenül releváns ehhez a területhez.”
Noémi megigazította a blúzát, és komoly tekintetet öltött. „Térjünk rá a lényegre. Uram, dolgozott már ilyen komoly munkakörben?”
Béla meglepődött a kérdésen. Végül is, ő az életet a maga valóságában tapasztalta meg, nem pedig irodák mélyén. Átgondolta az eddigi munkáit, és rájött, hogy az egyikük valóban komoly volt. Sokkal komolyabb, mint bármi más.

Béla, elszántan, de mégis kissé furcsállva, hogy a multivilágban ezt nem tekintik automatikusan komolynak, rávágta: „Hogyne! Egy ideig sírásóként dolgoztam a temetőben.”

Noémi arca egy pillanatra lefagyott. A sírásás mint „komoly munkakör” nem volt éppen az a válasz, amire számított. De hamar visszanyerte a hidegvérét, és igyekezett a beszélgetést a maga medrébe terelni.

„És ön szerint az komoly pozíció?”

Béla egy pillanatig némán bámult Noémira, mintha a lány egy másik bolygóról érkezett volna. Aztán egy fanyar, de mégis komoly mosoly suhant át az arcán. Úgy érezte, Noémi egyáltalán nem érti, mi a különbség a „koordináció” és a valódi, megfellebbezhetetlen komolyság között.

Béla, egy leheletnyi gúnnyal a hangjában, megkérdezte: „Miért, magácska talán azt gondolja, hogy ott lehetett röhögcsélni meló közben?”