Az este teljesen hétköznapinak indult, legalábbis annak kellett volna lennie. Nyolc hónapos terhes voltam, a mozgás már nehezemre esett, fájt a derekam, minden lépésnél éreztem, mennyire dolgozik a testem.
Amikor hazaértünk a piacról, megkértem a férjemet, hogy vigye be a szatyrokat. Nem utasítás volt, csak egy egyszerű kérés, ami ebben az állapotban szerintem természetesnek számított.
Mielőtt válaszolhatott volna, az anyósom közbeszólt.
– A világ nem körülötted forog – mondta élesen. – A terhesség nem betegség.
A szavai rosszul estek. Ott álltam megszégyenülve, és vártam, hogy a férjem megszólaljon, kiálljon mellettem, vagy legalább jelezze, hogy ez így nincs rendben. De csak hallgatott, mintha egyetértene.
Végül én vittem be a teli szatyrokat. A karom remegett, a hasam feszült, a lépcső pedig végtelennek tűnt. Nem is a cipekedés volt a legnehezebb, hanem a csend. A férjem hallgatása, az anyósom lenéző hangja, és az az üresség, ami hirtelen rám telepedett.
Aznap éjjel nem tudtam aludni. A plafont néztem, a baba mocorgott bennem, mintha emlékeztetne arra, miért kell kitartanom. A férjem mellettem békésen aludt, én pedig a csalódottsággal birkóztam.
Másnap reggel váratlanul kopogtak az ajtón, olyan erősen, hogy beleremegett a lakás. A férjem nyitott ajtót. Az apja állt ott, mellette a két testvére. Ritkán jöttek, és általában feszültséget hoztak magukkal.
Az apósom belépett, határozottan félretolta a fiát, majd rám nézett.
– Bocsánatot jöttem kérni – mondta nyugodtan. – Azért, mert nem tanítottam meg a fiamat arra, hogy tisztelje a feleségét és a születendő gyermekét.
A szavai súlyosak voltak. A férjem megdermedt, a testvérei feszengtek. Az apósom azonban folytatta.
– Ma módosítom a végrendeletemet. Eddig mindent a fiaimnak szántam. Most már látom, ki az igazán erős ebben a családban. A két fiam és te. Még ebben az állapotban is több tartás van benned, mint a saját fiamban.
Csend lett. A férjem elsápadt, látszott rajta a szégyen. Én pedig meglepetten álltam. Nem gondoltam volna, hogy ez a kemény, távolságtartó ember ennyire tisztán lát.
Akkor értettem meg, hogy az erő nem mindig hangos. Néha az jelenti, hogy valaki csendben viseli a terheket, és nem engedi, hogy elvegyék a méltóságát. Az apósom nemcsak igazságot tett, hanem elismerést is adott.
Ahogy jöttek, úgy mentek is. A férjem leült, a tekintetét kerülte. Nem tudtam, változtat-e rajta mindez, vagy csak egy kellemetlen emlék marad.
Aznap este ismét a hasamra tettem a kezem. A baba megmozdult, a férjem felém fordult. A csend most már más volt – nem közönyös, inkább bizonytalan és megbánó.
Egy dolgot viszont biztosan tudtam: erős vagyok. Talán erősebb is, mint valaha gondoltam. És most először valaki ezt hangosan is kimondta.
