A köd Hallstead megyében olyan sűrű volt, hogy eltüntette a világot. Rátapadt a fenyőkre, beosont a tornácfények alá, és elnyelte a régi utak gumiabroncsainak neszét. Itt az emlékek csendben tűntek el, mint a lehelet az üvegen — és majdnem négy évtizeden át így tűnt el a megye legnyugtalanítóbb kérdésének válasza is: Mi történt azzal a tizenöt gyerekkel, akik 1986 egyik tavaszi reggelén felszálltak egy sárga iskolabuszra, és soha többé nem tértek vissza?
Épp elmúlt 7 óra, amikor jött a hívás. Lana Whitaker helyettes seriff az első kávéját öntötte, amikor a diszpécser hangja recsegett be a rádión:
„Lehetséges felfedezés a Morning Lake Pines-nál. Egy szennyvíztartály miatt ásó építőbrigád valami olyasmit talált, amiről azt gondolják, egy iskolabusz. A rendszámtábla egyezik egy régi, lezárt üggyel.”
Lana keze megdermedt, a bögre melege a tenyerét melengette. Nem kellett leírnia — kívülről tudta az ügyet. Ő maga is gyerek volt akkor, bárányhimlő miatt otthon volt betegszabadságon, és az ablakából nézte, ahogy az osztálytársai felszállnak a buszra — az utolsó osztálykirándulásra a nyári szünet előtt. Az emléket — és a bűntudatot, hogy ő nem volt ott — azóta is szálkaként hordozta magában.
Az út Morning Lake felé lassú volt, a köd elnyújtotta az időt. A fenyők szorosan szegélyezték a keskeny utat, mint némán őrködő katonák. Lana elhaladt az elhagyott erdészház mellett, majd ráfordult a benőtt szervizútra, amely valaha ahhoz a nyári táborhoz vezetett, ahová a gyerekek indultak. Emlékezett az izgalomra: tó, tűzrakóhely, önkéntesek által épített új faházak. Emlékezett az évkönyv-fotóra is — mosolygó arcok az ablak mögött, rajzfilmes hátizsákok, walkmanek, eldobható fényképezők.
Mire odaért, az építőmunkások körülkerítettek egy területet. A busz tompa sárga darabjai látszottak ki a sár alól, félig összeroppantva az évtizedek súlya alatt.
„Mi nem nyúltunk semmihez, miután megláttuk, mi ez” — mondta a művezető. — „Ezt látnia kell.”
Kinyitották a vészkijárati ajtót. A szag földes volt, savanykás. Odabent por, penész, törékeny bomlás. Az ülések még a helyükön, néhány biztonsági öv be volt csatolva. Egy rózsaszín uzsonnásdoboz hevert a harmadik sor alatt. Egyetlen gyerekcipő pihent a hátsó lépcsőn, moha borította. De testeket nem találtak. A busz üres volt — üreges emlékmű, kérdőjel a föld alatt.
Elöl, a műszerfalra ragasztva, Lana megtalálta az osztálynévsort Miss Delaney, az osztályfőnök kézírásával, aki a gyerekekkel együtt tűnt el. Tizenöt név, kilenc és tizenegy év közötti gyerekek. Alul egy piros filccel írt üzenet:
„Sosem értünk el Morning Lake-hez.”
Lana keze remegett, miközben kilépett a friss levegőre. A levegő hidegebbnek tűnt. Valaki itt járt, elég sokáig, hogy üzenetet hagyjon. Lana lezárta a helyszínt, és értesítette az állami nyomozókat. Ezután egyenesen a megyei irattárba hajtott.
A régi Hallstead megyei irattár dohszagú volt, amit csak citromos tisztítószer tompított. Lana várt, míg az ügyintéző előhozta a dossziét:
„6B osztálykirándulás, Holstead Ridge Általános Iskola, 1986. május 19. Öt év után lezárt ügy. Nincs új információ.”
A dobozban a gyerekek fotói, osztálynévsorok, személyes tárgyak listája, és legalul egy piros bélyegzővel ellátott jelentés:
„ELTŰNT SZEMÉLYEK — FELTEHETŐEN ELVESZTEK. BŰNCSELEKMÉNYRE UTALÓ NYOM NINCS.”
Ez a bélyegző kísértette a várost évtizedeken át. Nem volt bizonyíték, nem voltak gyerekek, nem voltak válaszok.
Mindig voltak pletykák. A buszsofőr, Carl Davis, friss alkalmazott volt, alig ellenőrizték. Ő is eltűnt a busszal együtt. A helyettesítő tanár, Ms. Atwell, se előtte, se utána nem szerepelt semmilyen nyilvántartásban. A megadott lakcíme ma már benőtt üres telek. Mindenkinek volt elmélete — szökés, szekta, baleset a tóban. De soha nem került elő semmi.
Aztán, miközben Lana az aktákat böngészte, hívás érkezett a kórházból. Egy nőt talált egy horgász házaspár, alig fél mérföldre az ásatástól. Mezítláb, alultápláltan, rongyokban, kiszáradva, alig volt eszméleténél — de életben volt.
„Folyton azt mondja, hogy tizenkét éves” — mondta a nővér Lananak. — „Azt hittük, trauma, mígnem elmondta a nevét.”
A nővér átnyújtott egy papírt: Nora Kelly, az egyik eltűnt gyermek.
Amikor Lana belépett a kórházi szobába, a nő lassan felült. A haja kócos volt, az arca sápadt, de a zöld szemeit lehetetlen volt összetéveszteni.
„Megöregedtél” — suttogta Nora, miközben könnyek gördültek végig az arcán.
„Emlékszel rám?” — kérdezte Lana remegő hangon.
Nora bólintott.
„Bárányhimlős voltál. Neked is jönnöd kellett volna.”
Lana leült mellé, megdöbbenve.
„Azt mondták, senki sem fog emlékezni rám” — suttogta Nora. — „Azt mondták, senki sem fog eljönni.”
„Ki mondta ezt neked?” — kérdezte Lana halkan.
Nora kinézett az ablakon, majd vissza:
„Sosem értünk el Morning Lake-hez.”
A következő napok vizsgálattal és meglepő felfedezésekkel teltek. A buszban nem találtak emberi maradványokat, de egy fényképet igen, amelyet egy panel mögé ékelődve vettek ki: egy csoport gyerek áll egy bedeszkázott épület előtt, arcuk üres. Az árnyékban mögöttük egy magas, szakállas férfi.
Nora, még mindig törékeny, de már tiszta tudattal, emléktöredékeket idézett fel: a buszsofőr nem a megszokott volt. Egy férfi várt az elágazásnál.
„Azt mondta, a tó még nincs kész számunkra. Várnunk kell.”
Emlékezett, hogy egy istállóban ébredt, lefüggönyözött ablakokkal, és órákkal, amelyek mindig azt mutatták, hogy kedd van — még akkor is, ha nem volt az. Új neveket kaptak.
„Néhányan elfelejtették az otthont” — mondta. — „De én nem. Soha.”
Lana a nyomokat követve eljutott egy elhagyott pajtához a megyehatár közelében, amit egy Avery nevű férfi birtokolt. A gazban egy gyerek karkötőt talált — Kimmy Leong nevét viselte, ő is az eltűntek között volt. Bent a falakat gyerekek nevei karcolták — néhány sekély, mások mélyek és dühösek. Egy fémdobozban Polaroidokat talált: a gyerekek alvás, sírás, evés közben — nem beállított képek. Mindegyik hátulján új név: Dove. Glory. Silence.
Aznap éjjel Lana leült Norával, és megmutatta neki a buszban talált fotót.
„Ez az első tél után készült” — mondta halkan Nora. — „Évente egyszer pózolni kellett, hogy dokumentálják a haladást. Az az épület — ott tartottak minket a leghosszabb ideig.”
A nyomozás elvezetett a Riverview Táborhoz, egy régi nyári üdülőhöz, amelyet 1984-ben egy magánalapítvány vásárolt meg. Ott megtalálták a fotón látható épületet. A földön friss lábnyomok — kicsik, gyereké. Bent egy legfeljebb tízéves, sápadt, sovány kisfiú: Jonah-nak hívta magát. Nem emlékezett az igazi nevére.
„Elvették” — mondta. — „Azért jött, hogy elvigyen innen?”
Lana bevitte Jonah-t az őrsre. Felismert arcokat az évkönyvből — Marcy, Sam, maga Lana.
„Neked is jönnöd kellett volna” — mondta. — „Ez szerencse.”
Időközben a törvényszék talált egy másik fotót a buszban: négy gyerek egy tábortűz körül, egyikük sötét bőrű, rövid hajú.
„Ő maradt. Ő választotta a maradást.” — állt a képen.
Lana a nevet Aaron Develinhez vezette vissza, aki most csendben élt a városban. Amikor szembesítették, Aaron bevallotta:
„Nem mindenki akart elmenni. Én voltam az, aki maradt, mikor mások megszöktek. Sokáig hittem benne.”
Aaron elvezette Lanát az eredeti menedék romjaihoz, ahová először vitték a gyerekeket. Ott, egy leszakadt gerenda alatt Lana egy csomagot talált: egy kazettás magnót, egy karkötőt, és egy gyerekrajzot —
„Még mindig itt vagyunk.”
Aaron egy másik ösvényt is megmutatott:
„Oda vitték a kisebbeket a tűz után. Többé nem menedéknek hívták. Azt mondták: ez már a Haven.”
A térkép alapján Lana egy villámcsapta cédrus gyökereinél rejtett lejáratot talált. Alatta egy alagút vezetett szobák hálózatához — emeletes ágyak, falrajzok, és egy központi terem tizenöt iskolapaddal. A középen egy zárt doboz:
„Az engedelmesség biztonság. Az emlékezet veszély.”
Egy lezárt helyiségben Lana több száz fényképet és egy falfestményt talált: egy lány fut az erdőben — Cassia, egy név, amely ismétlődött a jegyzetekben. Kiderült, Cassia túlélte. Ma Maya Ellison néven él, a város könyvesboltját vezeti. Amikor Lana megmutatta neki a falfestményt, Maya sírni kezdett:
„Azt hittem, csak egy történet, amit magamnak találtam ki. Sosem hittem, hogy én vagyok az.”
Három túlélő — Nora, Kimmy, Maya — újra találkozott. Meséltek a többiekről, az elfelejtett nevekről és emlékekről. Néhányan meghaltak, mások megszöktek, és talán néhányan még mindig odakint vannak — várnak, hogy megtalálják őket.
Ma már új tábla áll a Morning Lake partján:
„Az eltűntek emlékére. Azoknak, akik csendben vártak — a nevetek nem feledjük.”
És a csendben Hallstead megye újra lélegezni kezdett — tudva, hogy vannak történetek, melyek, bármilyen mélyre is temették őket, mindig utat találnak a fényre.
