1950. nyara volt, amikor Magyarország csendben egy újabb, sötét korszakba lépett. A Rákosi-diktatúra árnyékában létrehozták Recsken az egyik legfélelmetesebb titkos kényszermunkatábort – a magyar Gulágot.
A tábor születése – „A nép ellenségeinek”
Recsk egy kis település a Mátra lábánál. 1950-ben itt alakította ki a kommunista államhatalom az internálótábort, amely hivatalosan nem is létezett. Az internálásokat bírósági ítélet nélkül hajtották végre, sok esetben éjszaka hurcolták el az embereket otthonaikból. Akik ide kerültek, gyakran semmilyen bűnt nem követtek el – értelmiségiek, volt politikusok, egyházi személyek, sőt még hithű kommunisták is, akiket valaki „meggyanúsított”.
A tábort a Belügyminisztérium irányította, és katonai szigorral őrizték. A kinti világ mit sem sejtett róla – Recsk létezése évekig titok volt.
Élet a táborban – napi 12-14 óra kőfejtés
A foglyok napi 12-14 órát dolgoztak a kőfejtőben – kézi szerszámokkal, felügyelet alatt, gyakran betegen, alultápláltan. A bánásmód kegyetlen volt: verések, megalázások, pszichés terror. Az őrök és az ÁVH emberei gondoskodtak arról, hogy senki ne érezze magát embernek.
Egy egykori rab, Bibó István így emlékezett:
„A kő nehéz volt, a nap perzselt, az emberi szó eltűnt. Az volt az érzésem, hogy nem számítok többé senkinek.”
Kik voltak a foglyok?
Több mint 1500 ember fordult meg Recsken 1950 és 1953 között. Közöttük volt Király Béla vezérőrnagy, Donáth Ferenc szociáldemokrata politikus, Faludy György költő és még sokan mások. Egyesek hosszú hónapokat, mások éveket töltöttek ott. Voltak, akik nem élték túl.
A tábor vége – és az emlékezés kezdete
A tábor 1953-ban, Sztálin halála után kezdett leépülni. Az új politikai légkör enyhülést hozott, és a legtöbb internáltat szabadon engedték. Azonban sokáig hallgattak róla. A hivatalos nyilvánosságban csak a rendszerváltás után, az 1990-es években beszéltek róla nyíltan.
Ma Recsk emlékhely, ahol emlékmű és múzeum is őrzi az egykori foglyok emlékét.
Miért fontos ma Recsk története?
Recsk nemcsak egy fizikai tábor volt – hanem a totalitárius hatalom emlékműve is. Emlékeztet minket arra, mit jelent, ha a jogállamiság eltűnik, és az emberek feje fölött döntések születnek bizonyítékok nélkül. Az 1950-es évek tanulsága, hogy a demokrácia nem adottság – hanem felelősség.
