Ezek a nők nagyon szigorú szabályok szerint nevelik a fiaikat.
Létezik egy japán társadalmi réteg, ahol a nők kiemelt figyelmet szentelnek a gyermekeik oktatásának. A Kyōiku mamák (教育ママ ~ oktató anyukák) gyereknevelési módszerei néha abszurditásig fajulnak: a 6 hónapos gyermekeiket sokszor óvodába küldik, hogy kellően felkészülhessenek az iskolára, a 17 éves gyerekeiket pedig kézen fogva viszik az egyetemi vizsgákra, hogy garantáltan semmi se vonhassa el a figyelmüket.
Mai cikkünkben most egy kicsit jobban megismerkedünk a szupermamák jelenségével, megnézzük, hogy mit-miért tesznek és azt is kiderítjük, hogyan viszonyul hozzájuk a társadalom.
A japán gyerekeket egészen az óvodától kezdve a sikeres karrierre nevelik.
A japán iskolákban alanyi egyenlőség uralkodik: minden gyermeket egyformán tehetségesnek tartanak, senki nem osztja jó és rossz tanulókra a diákokat. Minden gyerek tudja: ha valami nem sikerül, akkor újra kell csinálni, jobban kell próbálni – és akkor sikerülni fog.
Az iskolában tanult értékeket a japán családok is aktívan támogatják. Japánban nagyon erősek a családi kapcsolatok, hagyományosan pedig úgy osztják fel a szülői teendőket, hogy:
- az apa biztosítja a pénzügyi stabilitást,
- az édesanya pedig gondoskodik a háztartásról és a gyerekekről.
Ha a szülők megengedhetik maguknak, akkor a legjobb óvodát választják, hogy a gyerekek később elit magániskolákba kerülhessenek, onnan pedig egyenes út vezessen számukra a legjobb egyetemekre. Általában az édesanyák dolga, hogy a gyermekeket bejuttassa ezekbe az intézményekbe, ezért az anyukák nemcsak tanulásra fogják a fiatal nebulókat, de például meg is csinálják helyettük a házi feladatot, hogy minél jobb eredményt érjenek el a diákok az oktatási intézményekben.
Az ilyen anyák gyermekeit gyakran „csivavának” csúfolják, mivel az anyjuk a kezükben hordja, védelmezi és tanítja őket. Egy ilyen anya számára teljesen normális, ha a hat hónapos gyermekének 4 különböző nyelven olvas egy könyvet, vagy épp leül és elmagyarázza a féléves gyereknek, hogyan működik egy repülőgép.
A szupermamákat gyakran nem érdeklik, hogy mit csinálnak a lányaik – a fiú utódokra koncentrálnak.
A Kyōiku mamák hallatán a legtöbb japán ember arcára némi megvetés ül ki. Az ilyen anyákról ugyanis rendkívül sztereotip véleménye van a japán társadalomnak: ezek az anyukák megállás nélkül figyelik a gyerekeket, nem engedik nekik, hogy az iskolán kívül bárhova menjenek otthonról, és tanulásra kényszerítik a gyermekeiket még akkor is, ha tudják, hogy ez káros a testi vagy lelki egészségükre.
A szupermama tehát az egyik legkevésbé kedvelt embertípus a modern Japánban. Általában az ilyen anyukákat az amerikai szülőkhöz hasonlítják, akik mindent megtesznek azért, hogy valahogy befuttassák a gyereküket Hollywoodban: fiatalkoruktól kezdve divatbemutatókra viszik őket, megszabják, hogy mit egyenek és figyelmen kívül hagyják a gyermekek személyes vágyait és törekvéseit. A szupermamák nyilvános elítélése ellenére sokan féltékenyek a gyermekeik által elért sikerekre.
Legalábbis ami a fiú gyermekeket illeti, mivel a megszállott anyatigris szerep általában csak a fiú utódokkal szemben áll fenn: a lányaikat gyakran teljesen figyelmen kívül hagyják ezek a Kyōiku mamák, sokan közülük még azt sem tudják, hogy mi a neve az iskolának, ahová a lányuk jár, mert annyira nem érdekli őket.
Különös és egyben érdekes, hogy az édesapák között fel sem merül annak a vágya, hogy csodagyereket csináljanak az utódjaikból, bár ennek a legvalószínűbb oka az, hogy egyszerűen nincs is rá idejük, mivel a munkájukra kell koncentrálniuk.
A szupermamák általában a nagyvárosokban élnek, és a felső középosztály tagjai. Szabadidejükben tévéműsorokat néznek, magazinokat olvasnak és épp úgy bevásárolnak, mint más anyukák – első ránézésre tehát nem lehet megállapítani rajtuk a megszállott anyatigris szerepet.
Az ilyen szupermamákat néha momzillának (az angol anya és a godzilla szó egyesítése) vagy momagonnak (angol anya és sárkány szavak egyesítése) is nevezik.
Azért, hogy a gyermekeiket tekintélyes óvodába vagy iskolába írathassák be, a szülők gyakorlatilag bármire képesek.
Utódaik nevelésének elősegítése érdekében egyes szülők nem éppen „tiszta” módszerekhez folyamodnak. Például az egyik étteremtulajdonos megpróbált 95.000 dollárnak megfelelő kenőpénzt adni azért, hogy a gyermeke az ország legrangosabb óvodájában tanulhasson.
Ezt az ovit Aoyama Gakuin-nak hívják. Évente összesen 40 gyereket vesznek fel ide, pedig a jelentkezők száma a kétezret is meghaladja annak ellenére, hogy a kisgyerekeknek egy nagyon komoly tesztet kell sikeresen teljesíteniük ahhoz, hogy egyáltalán jelentkezhessenek.
Egy időben Ryoko Sato könyve, a “Juken wa Hahaoya ga Kyu-wari” (a címet úgy lehetne lefordítani, hogy „az anyaság nagy része”) kavart nagy port a japán sajtóban. A könyv szerzője, Ryoko őszintén beszélt arról, hogyan sikerült felnevelnie 4 gyereket, röviden ezeket a szabályokat követve:
- Nincs románc a férjjel;
- Minden szabad percet a gyerekeknek kell szentelni;
- A gyerekek nem lehetnek szerelmesek.
Ennek eredményeképpen mind a négy gyerek bejutott a Tokiói Egyetemre – az ország legjobb egyetemére – és sikeres orvosok lettek. A könyv persze nem tér ki a gyerekek, a férj, vagy magának az anyukának a lelkiállapotára.
Az anyukák állandó versenyben állnak egymással és gyakran nagyon furfangosak: például bezárják a szomszéd gyereket a liftbe, elvágják a házukba vezető internetkábelt vagy egyéb kreatív módon akadályozzák meg, hogy a rivális gyerekek ugyanolyan felkészültek lehessenek, mint az ő gyerekeik, akik ez idő alatt végig a szobájukban tanulnak, és ezáltal sokkal felkészültebben várják a különféle vizsgákat, mint a legősibb riválisaik
A gyerekeket a születésüktől kezdve az egyetem végéig megfigyelik.
A középiskola elvégzése után és az elit egyetemre történő bekerüléssek a gyermekek feletti kontroll továbbra sem szűnik meg. A legtöbb elit egyetemre bejutó diákkal az édesanyja is az iskola közelébe költözik, bár előfordul, hogy nem egy helyre: amíg a diák kollégiumban tanul, az édesanyja egy közeli albérletben vagy hotelban lakik, és minden szabadidejüket együtt, az édesanya felügyelete alatt töltik. A szó szoros értelmében kézen fogva viszik a fiatal felnőtt utódaikat az egyetemre, egészen a megfelelő előadóteremig, hogy semmi se terelhesse el a gyerekük figyelmét, vagy ne adj Isten’ esetleg beleszeressen valakibe. Az édesanyák az előcsarnokban ülve várják, amíg véget ér a gyerekük előadása, és ki nem jönnek a teremből.
A vizsgáknál is hasonló szigor zajlik, azzal a különbséggel, hogy a szupermamák egy esetleges sikertelen vizsga után nagyobb eséllyel várnak inkább még egy évet vagy akár többet is, ami alatt még jobban felkészíthetik az utódjaikat, mintsem, hogy a gyenge vizsgaeredmény miatt egy másodrangú egyetemre járjon a gyermekük.
Mi a véleményed a japán szupermamákról? Egyetértesz a nevelési stílusukkal vagy elítéled, amit csinálnak?
