Manapság már kevesen emlékeznek egy olyan emberre, mint Jevgenyij Ledin. Pedig a maga idejében meglehetősen ismert szovjet feltaláló volt, akinek sikerült egy egyedülálló robbanóanyagot kitalálnia, ami a bonyolult „A-IX-2” nevet kapta.
Ezt a robbanóanyagot évtizedekig nem tudták a Szovjetunión kívül reprodukálni. Ugyanakkor ő volt az az ember is, akit váratlanul a Kremlbe rángattak, személyesen Sztálinhoz. Hogy miért? Mindjárt elmesélem.
Az egész 1941 decemberében történt, amikor Ledin matróz kiküldetésben volt az egyik moszkvai gyárban. Nyilvánvalóan nem számított rá, de egy szép napon a Kremlből érkeztek érte a gyárba, és magukkal vitték, pontosan úgy, ahogy volt.
A helyszínen már az ország legfelsőbb vezetése, népbiztosok és híres tábornokok várták. No meg persze maga Sztálin. Az ajtóból rögtön a találmányáról kezdtek beszélni, amiről számtalan levelet írt tudósoknak és pártmunkásoknak. Hosszú ideig azonban senki sem vette komolyan, amíg ez az információ véletlenül el nem jutott Sztálinhoz.
Ez egy nagyon hatékony robbanóanyag előállításának technológiája volt lövedékekhez, amelyet maga a szerző a bonyolult „A-IX-2” névre keresztelt. Sztálin kérdésére, hogy miért nem tudott senki a találmányáról, azt válaszolta, hogy folyamatosan elutasítást kapott a terület szakértőitől.
Csak annyit válaszoltak neki, hogy a jelenlegi helyzetben az ország nem tud akkora mennyiségben robbanóanyagot gyártani, amekkoráról ő beszél. Nem teszi lehetővé az ipar fejlettségi szintje. Sztálin félbeszakította a mondandóját a következő mondattal: „A Vörös Hadseregnek nem annyi fegyvere lesz, amennyi lehet, hanem amennyire szüksége van!”
De hogyan kezdődött az egész, miért döntöttek úgy, hogy egy egyszerű matrózt sürgősen elvisznek a gyárból a Kremlbe? És mi lett végül a találkozó vége? A találmányának története egészen 1939-ig nyúlik vissza.
Miután a Szovjetunió és Németország meg nem támadási szerződést kötött, a németek minden lehetséges módon demonstrálták, mennyire megelőzik az egész világot a katonai fejlesztések terén. Ennek érdekében szovjet delegációkat is meghívtak a katonai gyáraikba. De, ahogy mondani szokás, az orosz ember nem lenne orosz, ha nem sikerülne neki egy idegen gyárban, ahol új találmányokkal dicsekszenek, ellopnia egy kísérleti darabot.
Nem világos, hogyan, de a delegáció egyik tagjának sikerült észrevétlenül a zsebébe tennie egy kis darabot abból az alkatrészből, amelyet a németek a lövedékeikben használtak. Ez a minta később abba a laboratóriumba került, ahol Jevgenyij Ledin vegyészmérnök dolgozott. Igen, akkor még nem matrózként dolgozott.
Mivel szakértő volt ezen a területen, viszonylag könnyen meg tudta határozni az anyag összetételét, és hamarosan létrehozott egy teljes analógot, csak másfélszer erősebbet. A találmánya annyira hatékonynak bizonyult, hogy egy idő után tengeralattjárók torpedóiban kezdték használni.
Ledint lelkesítette ez a siker, és tovább dolgozott ebben az irányban. Végül feltalált egy másik robbanóanyagot, amely szilárd felületekkel érintkezve nem azonnal, hanem kis késleltetéssel robbant fel. Pontosan ilyen típusra volt szükség akkoriban a páncéltörő fegyverekben való használatra. De ha ilyen okos volt, akkor miért cibálták egyik napról a másikra Sztálin dolgozószobájába? – kérdezheted. Légy türelemmel, erre is lesz magyarázat.
Idővel Ledin úgy döntött, hogy egy másik globális problémával is foglalkozik, amelyet a világ számos vegyésze évek óta nem tudott megoldani. A helyzet az volt, hogy a 20. század elejére a lövedékekben lévő puskaport elkezdték felváltani TNT-vel, amelyet erősebbnek és biztonságosabbnak tartottak a kezelés szempontjából.
Volt azonban egy árnyoldala is – gyakorlatilag nem volt alkalmas páncéltörő lövedékekhez. Egyszerűen a TNT azonnal felrobbant, amikor a lövedék a páncélzathoz ért, ez pedig nem tette lehetővé a vastag védelem áttörését. A tudósok megpróbáltak valamit kitalálni, hogy ne történjen idő előtti robbanás, de semmi sem sikerült. Különleges adalékanyagokat adtak a TNT-hez, de ezek miatt aztán a robbanás ereje végül legyengült, és hasonló lett, mint a puskapor. Ebben a formában pedig a TNT-nek már nem volt semmi értelme.
Végül Ledin találta meg a megoldást erre a problémára, leírta a műszaki feladatot, és átadta a vezetőségnek. A vezetőség elolvasta, és úgy döntött, hogy Ledin hülyeségeket beszél. A fiatal, szabadúszó alkalmazott, koránál és ambícióinál fogva úgy döntött, hogy képes megoldani azt a feladatot, amin a tudományos világ legjobb elméi már évek óta dolgoznak.
Természetesen a műszaki feladatát fiókba tették, és szépen elfelejtkeztek róla. Hajszálon múlott, hogy nem rúgták ki. Az volt a szerencséje, hogy Ledin kiválóan megbirkózott számos feladattal. Később felajánlották neki, hogy lépjen be a laboratórium katonai állományába. Nem rossz hely, elég jól fizettek, nem kellett különösebben semmit csinálni, csak egy probléma volt – semmilyen saját fejlesztés és találmány.
Ledin számára, akit lázba hozott az új robbanóanyag ötlete, ez elfogadhatatlan volt, és elutasította ezeket a feltételeket. Mivel nem volt más választása, és a további fejlesztéseket sem tették lehetővé, Ledinnek egyetlen választása maradt – elmenni szolgálni arra a hajóra, amelynek személyzete ugyanahhoz a hivatalhoz tartozott, mint a laboratórium.
Így lett a tehetséges fiatal feltalálóból hirtelen matróz. Ledin matrózt nem engedték a fejlesztésekhez, és mivel munka sem nagyon volt, így pénz sem volt arra, hogy akár csak albérletet béreljen. Végül Ledin a feleségével barátok lakásán húzta meg magát, a gyereket pedig elküldték a nagymamához.
A nehéz helyzet ellenére, Ledin nem hagyta abba a munkát a robbanóanyagán. Hol otthon, hol pedig a laborban, amikor senki sem látta. A fejlesztések során a robbanóanyaga ereje időve kétszeresére nőtt a TNT-hez képest. De nem az erő volt a legfontosabb a találmányában. A robbanóanyagában sikerült ötvöznie az erőt és a felülettel való érintkezéskor az azonnali robbanás hiányát. A robbanóanyagával ellátott lövedékeknek a magas hőmérsékletű hevítésnek köszönhetően át kellett ütniük a páncélt, és csak azután robbantak fel. Pontosan ezzel az ötlettel állt végül Sztálin elé.
Sztálin azonnal felismerte, hogy a srác valami igazán hasznos dolgot talált fel, és nem csak új fejlesztésekről ábrándozik. De először is tesztelni kellett a robbanóanyagot. Erre a célra létrehoztak egy speciális kísérleti irodát, ahol a tesztelőcsoportot maga Ledin vezette. A dolog azonnal beindult, és a legnagyobb elmék csatlakoztak hozzá a csapatban.
Végül 1943 elején a páncéltörő és tüzérségi lövedékek új töltetet kaptak, ami nagy meglepetést okozott a német oldalon, mert hosszú ideig egyáltalán nem értették, mivel lövik őket. Arról nem is beszélve, hogy rá voltak kényszerítve arra, hogy kitaláljanak valami hasonlót. A lövedékek különösen hatékonynak bizonyultak ezek a kurszki csata során. Ott kezdték el használni az új, Ledin fejlesztésével töltött légibombákat is.
1943 márciusában Ledin Sztálin-díjat kapott, majd kinevezték a haditengerészet laboratóriumának vezetőjévé. És bár úgy tűnt, hogy a fiatal és tehetséges tudós sorsa a lehető legjobban alakul, de a valóságban minden elég kétértelműen zajlott. Egyrészt most már elismert és híres feltaláló lett. De másrészt nem egészen azzal foglalkozott, amivel talán szeretett volna.
1945-ben bezárták az általa vezetett laboratóriumot, és Ledint áthelyezték a Mezőgazdasági Gépgyártás Minisztériumába. Soha többé nem volt kapcsolata élete fő művével, a robbanóanyagokkal. 56 éves korában pedig egyenesen nyugdíjba küldték.
