Peter Warner kapitány épp a Csendes-óceán lakatlan szigetei között vitorlázott, amikor az egyiken valami furcsára lett figyelmes: egy vállig érő hajú fiút látott, aki sikítani próbált, majd a vízbe vetette magát. Néhány perc múlva a gyerek Warner hajójához úszott, majd nemsokkal később 5 másik kamasz is követte őt. Kiderült, hogy a kapitány olyan gyerekekre bukkant, akik egy éve harcolnak az életükért a Tongától 200 km-re fekvő Ata-szigeten.
A tinédzserek, akik az óceánba menekültek
Történetünk hősei hat 13-16 év közötti kamaszfiú. Zion, Stephen, Colo, David, Luke és Mano mind Tonga államban születtek. A fiúk a helyi bentlakásos iskolában éltek és tanultak, amikor egyszer rájöttek, hogy unják már a katolikus iskola szigorú szabályait, és kalandra vágynak. Ehhez egy ravasz menekülési tervet dolgoztak ki.
Úgy döntöttek, hogy titokban „kölcsönvesznek” egy hajót egy helyi halásztól, majd valódi utazásra indulnak és hihetetlen kalandokat élnek át. A fiúk vizet, kókuszdiót, banánt és gázégőt is csomagoltak maguknak az útra. Hamarosan máris a Csendes-óceán hullámaiban találták magukat, az ellopott halászhajóban. Térkép és iránytű nélkül, tele lelkesedéssel.
A srácok Fiji-re vagy Új-Zélandra szerettek volna menekülni, ám akkor még nem tudták, hogy az utazásuk nagyon rövid lesz. Sokkal rövidebb, mint szerették volna.
A felhők megvastagodtak
Az éjszakai ég tiszta volt, az óceán nyugodt, csak a szelíd hullámok ringatták a hajót. Amikor a nap lement, az ifjú tengerészek álmodozni kezdtek jövőbeli életükről, miközben csendben nyugovóra hajtották a fejüket.
Néhány órával később azonban a srácok szakadó esőre ébredtek. Álmukból felriadva próbálták megérteni, hogy mi történik, de túl sötét volt, alig láttak valamit. A fiúk felemelték a vitorlát, amit a szél néhány másodperc alatt darabokra tépett. Hamarosan a kormánykerék is kirepült a hajóból, a hullámok és a szél pedig végül darabokra törték a hajót.
Iskolás gyerekek az óceánban
Szerencsére minden gyermek túlélte a hajótörést, bár igaz, fogalmuk sem volt róla, hogy hol vannak vagy mit csináljanak. Ameddig a szemük ellátott, csak óceán volt. A srácok végül 8 napon keresztül sodródtak az óceánban.
Maradék élelmiszerkészletük gyorsan elfogyott, a fiúk ezért megpróbáltak halászni, amikor pedig az eső esni kezdett kókuszhéjba gyűjtötték az ivóvizet, és egyenlően osztották el: egy korty reggel, egy korty este. Teljesen kimerültek voltak, mire 8 nap után végre földet láttak a láthatáron.
Föld a láthatáron
A sziget, amit a srácok találtak nem volt éppen egy fehér homokos, pálmafákkal tarkított földi paradicsom. Éles sziklákból ált, és veszélyesnek tűnt, de még mindig jobb volt, mint az óceán. Mano volt az első, aki a hajóroncsról a vízbe ugrott, hogy a szigetre ússzon.
Bár a hullámok gyengék voltak, és a sziget nagyon közel volt, mégis alig sikerült partot érnie a hat kimerült tinédzsernek, akik akkor már egy hete nem ettek szinte semmit sem. Mano úgy emlékezett vissza, hogy amikor partot értek, olyan fáradt volt, hogy fel sem tudott állni. Forgott vele a sziget, ezért csak annyit tett, hogy lefeküdt, és próbálta nem elveszíteni az eszméletét. A srác hallotta, hogy a barátai a nevét kiáltják, de nem volt ereje válaszolni nekik. Végül az egész fiúcsapat megérkezett a szigetre.
Először a srácok az erős szomjúságukra próbáltak valami megoldást találni, ami ekkor már több napja sújtotta őket.
Ehhez a fiúk jobb híján madártojásokat használtak, amiket nyersen megittak, majd kifeküdtek, és több nap után először végre egy rendeset aludtak.
A fiúk letáboroztak a szigeten
Kiderült, hogy a srácok a Csendes-óceán délnyugati részén található Ata-szigetre sodródott. Egyszer régen emberek éltek itt, de a XIX. századi helyi lakosokat a rabszolgakereskedők elvitték innen, ezért a sziget teljesen lakatlan lett. A gyerekek egyedül voltak, csak magukra számíthattak.
Nagy nehezen sikerült tüzet gyújtaniuk, amit aztán minden lehetséges eszközzel égve tartottak. Ez olyan jól sikerült, hogy az egy év alatt, amíg a srácok a szigeten voltak, a tűz egyszer sem aludt ki. A fiúk megállapodtak abban, hogy együttműködnek és nem vitatkoznak. Ennek érdekében 2 fős csoportokra osztották magukat, akiknek más-más volt a feladatik. Voltak, akik az éjszakai őrségért feleltek, mások a főzéssel vagy épp az élelemszerzéssel foglalkoztak.
A szigeten töltött 15 hónap alatt a tinédzserek komplett ültetvényt hoztak létre, és fatörzsek segítségével nyertek tiszta ivóvizet. Csirkék tenyésztésébe is kezdtek, ehhez az előző lakosok által hagyott néhány tucat madarat használták fel okosan, akiknek ezután a tojásait és húsát egyaránt hasznosították. A srácok emellett gyümölcsöket gyűjtöttek és dióféléket ettek.
Ezek a képek egy ausztrál televízió által készített dokumentumfilm részletei: a srácok épp egy madárcsapdát mutatnak, amit a saját maguk készítettek.
A fiúk egy idő után rendkívül feltalálták magukat: iskolához hasonló órákat tartottak, ahol például írni és olvasni tanították egymást. (madárcsontokkal írtak a homokba) A srácok tollaslabdát is készítettek, hogy a tengerparton tollasozhassanak, Kolo pedig egy komplett gitárt épített a partra sodort fákból és az acélhuzalból, amit még az összetört hajóból mentettek meg. Ennek köszönhetően a fiúk minden reggelt egy-egy dallal kezdtek.
Mindez talán úgy hangzik, mintha a fiúk szigeten töltött élete egy kellemes kaland lett volna, de mint mindig, a látszat néha csal. Kezdetben Ata-szigeten állandóan esett az eső, ez nagyon dühítette a srácokat. A barátok sokszor veszekedtek, de legtöbbször szerencsére gyorsan lenyugodtak és kompromisszumokat kötöttek. Mano szerint a leginkább fájó dolog az otthonuk hiánya volt, mert akkor-ott nem tudták, hogy valaha is láthatják-e még majd a barátaikat és a szeretteiket.
A rokonok elvesztették a reményt
A halász, akitől a gyerekek ellopták a hajót, gyorsan felfedezte a veszteséget, és bejelentést tett a rendőrségen. Amikor a 6 diák eltűnése is feltűnt a bentlakásos iskolából, a helyi lakosok gyorsan összerakták a képletet, és rájöttek, hogy a diákok valószínűleg az óceán felé menekültek.
Egy ideig keresték őket, de a folyamatos viharok miatt később halottnak nyilvánították a fiúkat. Ekkor jött a nehéz rész: a szüleiknek temetést kellett rendezni a srácoknak. Bár legbelül még remélték, hogy a fiúk élnek, egyikük sem tudta, hogy valaha is viszont láthatják-e még majd a srácaikat.
A gyerekek orvosként is kipróbálták magukat
De térjünk vissza a szigetre. Az élet ugyanis nem zajlott eseménytelenül. Egy nap Stephen leesett egy szikláról, és eltörte a lábát. A srácok azonnal a segítségére siettek, a barátjuk lábát pedig fadarabokkal rögzítették.
Szerencsére ez a baleset boldog véget ért: a csont beforrt, és Stephen újra képes volt járni. Amíg ez nem sikerült neki, barátai mindenben támogatták őt. Sion még azzal is viccelődött, hogy Stephen ezidő alatt úgy feküdt és lazult a szigeten, mint IV. Tupou Taufaʻahau tongai király, Tonga akkori uralkodója.
Jött a megváltás
1966. szeptember 11. Hosszú hónapok után először egy hajó jelent meg a láthatáron. A fiúk sikoltozni kezdtek, hogy felhívják magukra a hajó legénységének figyelmét, és sikerrel jártak. Stephen a vízbe ugrott, és nem sokkal később, már a hajón volt. Kiderült, hogy a hajót Ausztrália egyik leggazdagabb emberének, Peter Warnernek a fia vezette.
Embed from Getty Images
Tehát a gyermekek számára a szigeten töltött 15 hónap végül boldog véget ért. Warner hazavitte a fiúkat, ahol mind a 900 lakos kitörő örömmel fogadta a kalandvágyó társaságot. Igaz, sajnos nem volt ilyen felhőtlen a happy end: a halász, akitől a fiúk ellopták a hajót, megvádolta a srácokat, így börtönbe kerültek. A srácokat megmentő kapitány, Peter Warner azonban kihozta a srácokat, cserébe megállapodott velük, hogy együttműködnek egy ausztrál televízióval, akik filmet akarnak készíteni a történetükről.
I. Tupou Taufaʻahau tongai király megköszönte Peter Warnernek a gyermekek megmentését, és megengedte neki, hogy saját homárüzletet nyisson Tonga partjainál. Nem meglepő tehát, hogy ez a hihetetlen történet arra inspirálta a világhírű regényírót, William Golding-et, hogy megírja „A Legyek Ura” című regényt, ami ugyan más cselekményen fut, mint a srácok szerencsével zárult története, de a főbb események ugyanazok. A 6 tongai fiú története jól mutatja, hogy egy kis gondolkodással, a hitünk táplálásával, és kellő bátorsággal bármilyen problémát meg lehet oldani.