Úgy tűnik, ha nincs meg a holttest, nincsenek kamerafelvételek és tanúk, akkor hiába a korábbi feljelentések, a látlelet és a távoltartási végzés, hiába minden terhelő bizonyíték, a férfi megússza. Vélemény.
Ma a magyar bíróság kvázi adott egy útmutatót, hogyan kell úgy embert ölni, hogy aztán ne vonhassanak felelősségre.
A darnózseli hentest 7 évre ítélték, testi sértés bűntettében, nem pedig gyilkosságban találták bűnösnek.
A büntetésbe pedig beleszámítják az előzetesben letöltött 29 hónapot, vagyis nagyjából 4 és fél múlva szabadulna is. Az ítélet viszont nem jogerős, mert az ügyész és a védő is fellebbezett.
Ez ma megtörténhet Magyarországon. Az országban, ahol a statisztikák szerint hetente legalább egy nő hal meg családon belüli erőszak következtében, és minden ötödik nőt rendszeresen bántalmazza a partnere.
N.-né Kovács Judit bátor nő volt. Többször is a rendőrséghez fordult, próbált segítséget kérni, de a feljelentéseknek semmilyen eredménye nem lett. Olyannyira nem számított, hogy a bíróság ideiglenesen a bántalmazó, erőszakos férfinek ítélte a gyerekeket.
N.-né Kovács Judit a saját kezébe vette az irányítást: kilépett a kapcsolatból, elköltözött, elhagyta a vállalkozása saját tulajdonú telephelyét is, hiszen a férje zaklatta otthon és a munkahelyén is. Végül 2014-ben a férje által akadályozott gyerekláthatások miatt visszaköltözött a családi házba, hogy normális kapcsolata lehessen a kisfiával. Csakhogy ez végzetes döntésnek bizonyult.
A kétgyermekes édesanya talán még mindig élne, ha a bíróság nem a bántalmazó férjnek és apának ítéli a gyerekeket.
Akkor talán a nő tényleg új életet kezdhetett volna, nem kellett volna visszatérnie bántalmazójához a gyerekei miatt. 2014-ben viszont nyoma veszett. Hiába szólt a férfi ellen számtalan közvetett bizonyíték, a bíróság kétszer is felmentette és a mai ítélet is sokat mondó. Megint beigazolódott, hogy a bántalmazott nők senkire se számíthatnak, a rendőrség nem segít, a bíróság csődöt mondott, nincs igazságszolgáltatás.
Sok minden kavarog most a fejemben. Dühös vagyok, elkeseredett, csalódott és közben N.-né Kovács Judit gyerekeire gondolok. Hogy látták, ahogy az apjuk bántja az anyjukat, hogy hallották, a férfi hogy beszél a nővel, hogy mit gondolhattak, és mennyire lehettek megijedve, amikor az anyjuk – a saját testi épsége érdekében – elköltözött otthonról.
Vajon azt hitték, elhagyja őket? Vajon miket mondott ez a férfi a feleségéről a gyerekeinek? Vajon megtudják-e valaha, mi történt valójában az édesanyjukkal? Hogy ez a nő nem akarta elhagyni őket, harcolt értük, mindent megpróbált, szerette őket, annyira szerette őket, hogy végül visszatért a bántalmazójához, aki végül kioltotta az életét.
De mit is várunk egy országban, ahol az igazságügyi miniszter szerint a nők egyenjogúságáról szóló Isztambuli egyezmény nem más, mint „egy politikai hiszti”, mert a nők valójában nagyon is jól vannak Magyarországon, nem kell választaniuk a család és a munka között, és aki szerint a kormány keményen fellép a családon belüli erőszak ellen.
