Régen jobban számított neki, mit szól a környezete, de most már nem érdekli. Szerinte egy kapcsolat nem a papírtól lesz jó.
A környezetemben sokan elváltak, de közülük csak páran kötöttek újra házasságot. Sem a nők, sem a férfiak többsége nem tartotta fontosnak, hogy a következő kapcsolat, vagy akár bármelyik, a válást követő kapcsolat esküvővel folytatódjon és hivatalossá legyen téve.
Az utóbbi évtizedekben egyre általánosabbá vált, hogy a házasságkötés vagy az, ha nem kötnek házasságot, két ember magánügye, és a gyorsan változó világban akadnak, akik számára jóval rugalmasabb életformának látszik az együttélés papír/ceremónia nélkül. Az élettársi kapcsolat egyre általánosabb, annyira, hogy Magyarországon például a gyermekek 40 százaléka már nem házasságban születik.
Állandóan napirenden vannak a közbeszédben a párkapcsolatok, a házasságkötések száma, a válás, az együttélés, a hagyományos és a nem hagyományos család. Szerettem volna megtudni, mit gondol az újraházasodásról egy, évekkel ezelőtt elvált, most élettársi kapcsolatban élő férfi. Illetve, mivel tudom róla, hogy nem akarja elvenni a barátnőjét, arról kérdeztem, miért nem nősül meg újra, miért vannak ellenérzései a házassággal kapcsolatban. Arra kért, a valódi neve semmiképpen ne szerepeljen a cikkben – ezért legyen ő most az egyszerűség kedvéért István.
„Csak pár évig tartott a házasságunk” kezdi a történetét. „Több mint egy évvel a megismerkedésünk után házasodtunk össze a volt feleségemmel. Akkor úgy éreztem, ez életem nagy szerelme. Mindketten fiatalok voltunk, huszonévesek, és akkor még jobban meg akartam felelni az elvárásoknak, a rokonoknak, a szülőknek, az ismerősöknek, akik azzal noszogathatták az embert, hogy „miért nem veszed már el?” A közhangulatban is benne volt korábban, hogy éreztette a férfiakkal, nőkkel a környezete, hogy itt az ideje megházasodni, különben „mit fog szólni a falu”.
Most meg lesz@rom, hogy mit fog szólni a falu.
Azért is, hogy elváltam, meg azért is, mert nem veszem feleségül a barátnőmet.”
István szerint túl sokan maradnak együtt megszokásból, meg csak azért, mert „jaj, mit fog ehhez szólni a család, mit szólnak ehhez a szomszédok, mi lesz majd”. Úgy gondolja, hogy negyven-ötven éve még általános volt, hogy leéltek egymással a párok egy borzasztó életet úgy, hogy már nem szerették egymást, de nem mertek elválni.
És ők a feleségével miért váltak el? „A házasságunknak azért lett vége, mert nagyon máshol tartottunk, mások voltak a céljaink. A feleségem már gyereket akart, biztos egzisztenciát, én meg még nem éreztem ennek szükségét, nem akartam gyereket.
Olyan értelemben el is távolodtunk egymástól, hogy úgy éreztem, meg akar változtatni a házasság után, rám szólt, hogyan öltözöm, milyen társaságba járok, szerette volna, ha másképp nézek ki, én meg nem akartam megváltozni és egész más ember lenni a kedvéért.”
Amikor megkérdezem: „Nem lehet, hogy azért tartózkodsz az újranősüléstől, mert az előző kapcsolataidban annyira megsérültél,” kis gondolkodás után határozottan kijelenti: „Nem. Nem hiszem.”
„Ugyanazokat a dolgokat megkapom egy élettársi kapcsolatban, amit egy házasságban is” folytatja István. „Semmivel nem kapok kevesebbet, és én sem nyújtok kevesebbet a páromnak, mintha házasságban élnénk. Már a élettársi kapcsolatot is elismerik jogilag, ezért is tartom feleslegesnek a házasságot.
Hátrányt nem szenvedünk semmilyen szempontból sem a párommal, a családi adókedvezményt érvényesítjük a fizetésemben – nekem van állandó, bejelentett fizetésem –, senki nem üldöz bennünket azért, mert nem vagyunk házastársak.
Kizárólag a hagyomány miatt nem tartom ésszerűnek újra megnősülni.
Amikor házas voltam, és meglett a papír, óhatatlanul is lenyugodott az ember pszichésen, és már nem akart semmit tenni a kapcsolatért, mert megvolt, elérte, amit akart. Nem kellett tovább küzdenie a másikért.”
„Miért most kell? Mondd el, nekem, mitől tartasz jónak egy kapcsolatot? Mi teszi azzá?” kérdezem.
István úgy gondolja, a kapcsolat nem a papírtól lesz jó. „Az alapja a nagyfokú tolerancia, az, hogy mindkét fél elfogadja és tolerálja a másikat, hogy féltékenykedéstől mentes legyen a kapcsolat, hogy mindkét embernek nagy legyen a szabadsága – de ez nem jelenti azt, hogy megcsalják egymást. Hiába mondjuk azt egy kapcsolatban, hogy mi, nagyon fontos az egyes ember is, hogy megmaradjon az egyénisége, a függetlensége.”
