– És mi a másik kérdésed? – kérdeztem vissza. Őszintén arra számítottam, hogy a második pont valami olyasmi lesz: „És ha nem, akkor legalább kaphatok egy új fülhallgatót?” vagy „Akkor este legalább elengedsz a buliba a többiekkel?”

De a fiú nem hagyta magát kizökkenteni. A taktikája hibátlan volt, a logikája kikezdhetetlen, a pimaszsága pedig egyenesen zseniális. Felhúzta a szemöldökét, egy lépést felém tett, és egy sokat próbált sztárügyvéd magabiztosságával csapta le a magas labdát:

– Az, hogy miért nem?!

Sakk-matt.

Ebben a pillanatban rájöttem, hogy a fiam vagy egy briliáns elme, aki egy napon multinacionális cégek összeolvadását fogja rezzenéstelen arccal levezényelni, vagy pusztán csak egy elképesztően dörzsölt kamasz, aki pontosan tudja, hogyan szorítsa sarokba a felnőtteket. A csend beszédes volt. Próbáltam szigorú maradni, megőrizni a szülői tekintélyt, de a szám széle önkéntelenül is mosolyra húzódott, végül pedig mindketten nevetésben törtünk ki.

A tárgyalás első köre lezárult. Bár a zsebpénz sorsa abban a percben még mindig a levegőben lógott, egy dolog biztos volt: ezt a verbális párbajt, a maga tökéletes időzítésével és pimasz bájával, határozottan a fiú nyerte. És talán – de csakis talán – éppen ez a talpraesettség az, amiért végül tényleg megérdemelt egy kis emelést. Elvégre a jó tárgyalási technikát díjazni kell, nem igaz?