A negyvenedik születésnapom reggelén egyedül ébredtem. A férjem már elment. Csak egy rövid üzenetet hagyott: „Sajnálom, hogy pont ma. Üzleti út. Este hívlak.”
Próbáltam nem csalódni, de fájt. Kerek évforduló volt, amire hónapok óta készültem lélekben. Azt hittem, fontosabb vagyok ennél.

Az elmúlt hetekben amúgy is furcsa volt. Későn járt haza, sokat volt csendes, mintha mindig máshol járt volna fejben. Azt gyanítottam, eltávolodtunk. Vagy rosszabb: hogy valaki más van a háttérben.

Délután csörgött a telefonom. Nem ő volt. A kórházból hívtak.

Amikor beléptem a kórterembe, megállt bennem a levegő. A férjem az ágyon feküdt, a lába gipszben, a feje bekötve. Mellette a legjobb barátja, Laci ült, szintén sérülten. Amikor meglátott, a férjem elsírta magát.

– Bocsáss meg, kicsim – suttogta.

Lefagytam. Abban a pillanatban biztos voltam benne: igazam volt. Megcsalt. A bűntudat ott volt a hangjában.

De Laci megszólalt. Rekedten, fájdalmasan:
– Ne haragudj rá. Miattam történt.

És akkor elkezdtek mesélni.

A férjem nem üzleti útra járt. Hónapok óta titokban másodállást vállalt esténként és hétvégéken. Fáradt volt, kimerült, de nem panaszkodott. Egyetlen célja volt: összegyűjteni a pénzt arra az álomutazásra, amiről mindig is beszéltem. Egy kéthetes olasz körútra. Toszkána. Villával. Pont a negyvenedik születésnapomra.

Aznap este indult volna haza a meglepetéssel. A repülőjegyekkel. Az ajándékkal.