Piros doboz, feltűnő csomagolás, a fedélen pedig az „igazi tudomány” ígérete virított – belül meg… négy üvegcse valódi uránérc. A gyártók lényegében maradéktalanul betartották a dobozon lévő ígéretüket.

Ez nem egy egyszerű szuvenír vagy műanyag makett volt, hanem egy teljes értékű otthoni laboratórium ifjú atomfizikusoknak, a kutatáshoz szükséges, száz százalékig valódi alkatrészekkel.

A készlet megalkotója Alfred Carlton Gilbert, amerikai mérnök és vállalkozó volt. Bármilyen hihetetlenül is hangzik ma már, a férfi őszintén hitt egy teljesen ártalmatlan elképzelésben, és abból az elvből indult ki, hogy a legjobb dolog, amit egy gyereknek adhatunk, az maga a tudomány.

Így hát 1950-ben piacra dobta az Atomic Energy Laboratory U-238 nevű készletet – egy komplett atomenergia-laboratóriumot, amiben az égvilágon semmi sem volt játékszer. A doboz VALÓDI radioaktív anyagokat, egy elemes Geiger-számlálót és még egy Wilson-kamrát (egy eszközt, ami a túlhűtött gőzben láthatóvá tette a száguldó alfa-részecskék nyomvonalát) is tartalmazott.

Vagyis a gyerekek szó szerint elemi részecskékkel játszottak a nappaliban. Ez kőkemény fizika volt, amit ma már legfeljebb csak az egyetemeken mutogatnak – és még ott sem mindegyiken. Bele se merünk gondolni, mennyi bajt okozhatott volna ez a játék, ha a problémát végül nem oldja meg magától… a gazdaság.

1950-ben a játék 50 dollárba (kb. 18 000 Ft) került, ami az inflációt figyelembe véve nagyjából 600–700 mai dollárnak (kb. 215 000–250 000 Ft) felel meg. Egy átlagos amerikai munkás számára ez egy teljesen kifizethetetlen összeg volt. A borsos árcédula miatt a készlet gyorsan lekerült a boltok polcairól, így szerencsére sosem válhatott igazi tömegcikké. Ez az apró gazdasági bökkenő valószínűleg rengeteg gyerek életét megmentette.

Az igazság kedvéért azért érdemes megjegyezni, hogy rendeltetésszerű használat mellett a készlet meglepően biztonságos volt. A dobozban túlnyomórészt olyan elemek kaptak helyet, amelyek alfa-részecskéket bocsátottak ki. Ezeket hermetikusan lezárt tárolókba rejtették, így veszély csakis egyetlen esetben fenyegetett: ha a gyerekek valahogy összetörték a fiolákat. Maga az alfa-sugárzás ugyanis köztudottan még egy vékony laborköpenyen sem képes áthatolni.

A béta- és gammasugárzás intenzitása ráadásul annyira alacsony volt, hogy leginkább egy darab gránitkő természetes sugárzásához lehetett volna hasonlítani. A készletben lévő Wilson-kamra pedig nem nyitott mintákkal dolgozott, hanem mindig ugyanazt a polóniummintát vizsgálta, amit a kamrával együtt biztonságosan egy átlátszó műanyag dobozba zártak.

Az egyetlen komoly veszélyt tényleg csak az jelentette, ha az ifjú tudós zúzópocok módjára összeroppantja az érctartályt, majd véletlenül belélegzi vagy lenyeli a kijutó port. És ismerve a gyerekeket, ez azért egyáltalán nem volt egy lehetetlen forgatókönyv.

Gilbert persze jót akart: játékosan szerette volna megtanítani a gyerekeknek, hogy mik is azok az izotópok, a részecskék és a radioaktív bomlás. Egy olyan jövőről álmodott, ahol egy egész generáció nő fel úgy, hogy egyenesen rajong a fizikáért. Az eszközök, amiket ehhez választott, viszont – finoman szólva is – hagytak némi kívánnivalót maguk után. Nem véletlen, hogy ma már az Atomic Energy Lab U-238-at tartják a világ valaha piacra dobott egyik legveszélyesebb gyermekjátékának.

forrás