Tíz éve lakom egy tízemeletesben, ami, valljuk be, egyfajta kényszerházasság a panelszerkezettel. De van ezeknek az épületeknek egy furcsa bája: a szomszédaidat jobban ismered, mint a saját rokonaidat. Itt van például Ica néni, a negyedikről. Ica néni nem csak egy szomszéd; ő az épület lelkiismerete, hírharsonája és néha a legfőbb komikus forrása is.

Ica néni már elmúlt nyolcvan, a mozgása egyre bizonytalanabb, a járókeret és a lift lett a legjobb barátja. A hallása is válogatós: néha a suttogást is meghallja két szobával odébb, máskor meg a legnagyobb ordítást is ignorálja, ha épp a sorozatát nézi. De ami a legfontosabb: a humora, az éles elméje és a kíméletlen őszintesége semmit sem kopott. Sőt, mintha az évek során csak élesedett volna. Imád ugratni minket, a fiatalabb generációt. Olyan, mint egy öreg macska, aki csak játszik az egérrel, mielőtt talán (de csak talán) elengedné.

Tavaly például, amikor az egyik szomszéd lány, Hanna, nagy nehezen elvitte egy kis téli sétára a parkba, Ica néni megállt egy forgalmasabb kereszteződésnél, elmélyült arccal nézett a semmibe, majd drámai hangon megszólalt: „Tudod, Hannácskám, néha, amikor az ember eléri ezt a kort, már csak egy dolgot szeretne…” Hanna arca elsápadt, felkészülve a legrosszabbra, ami Ica néni száját elhagyhatja. Ica néni egy másodpercre szünetet tartott, majd huncut vigyorral az arcán folytatta: „…egy olyan krémes sütit a sarokról, mint amilyet tíz éve ettem!” Hanna majdnem ott ájult el, de persze nem volt mit tenni, elmentek a sütishez.

Az én legutóbbi esetem még ennél is „halálibb” volt. Épp a közértből tértem vissza, a szokásos nehéz szatyrokkal, és – mint ahogy oly gyakran – Ica néninek is hoztam néhány dolgot. Nem nagy kérés, csak egy kis tejet, kenyeret, meg azokat a kis furcsa, nosztalgiázós cukorkákat.

Bekopogtam hozzá, a szatyrokat a lábához tettem az ajtóban. Kinyílt az ajtó, és Ica néni, a szokásos öreges köntösében, papucsában, az elmaradhatatlan szemüvegével megjelent. Meglátott, látta a szatyrokat, és ahelyett, hogy megköszönte volna, vagy mosolygott volna, az arca elsötétült. De komolyan, mintha egy tragédia hírét kapta volna.

– Köszönöm, aranyoskám, hogy megint bevásároltál nekem… – kezdte, de a hangja remegett, és a tekintete olyan mély, aggodalmas kétségbeesést sugárzott, hogy a szívem majdnem megállt. Elhallgatott, megvakarta a fejét, és láttam a szemében a könnyeit gyülekezni. Ez nem Ica néni volt, akit én ismertem. Ez egy megtört, esendő, idős asszony volt. – …de be kell vallanom, hogy nagyon aggódom érted…

A hangja elcsuklott. Őszintén, megijedtem. Talán látta rajtam az utóbbi időben, hogy stresszes vagyok? Talán hallott valamit a munkahelyemről? Vagy csak úgy érezte, valami nincs rendben? Ica néni megérzéseiben mindig lehetett bízni. Próbáltam megnyugtatni, de a torkomban gombóc volt.

– Ugyan miért, Ica néni? – kérdeztem, igyekezve a lehető legnyugodtabb hangon megszólalni, miközben az agyam már a legrosszabb forgatókönyveken pörgött.

Ica néni vett egy mély levegőt, az arca hirtelen komollyá, szinte tragikussá vált. Drámai szünetet tartott, hogy a feszültség elviselhetetlen legyen. Majd lassan, tagoltan, egyre mélyülő hangon megszólalt:

– Belegondolni is félek, hogy mi lesz velem, ha te majd egyszer meghalsz… – megállt egy pillanatra, majd huncut vigyorral, egyetlen csapással elűzve minden aggodalmat, a kezeivel hadonászva befejezte a mondatot: – …mert ki fog nekem akkor ilyen jó dolgokat vásárolni, mint amiket most hoztál?!

A világ hirtelen helyreállt, Ica néni megint Ica néni lett, és én – miután kiadósat nevettem az ugratásán – boldogan adtam át a zsákmányt, tudva, hogy az öreg hölgy még sokáig fog ugratni minket, és legfőképpen engem, a cukorka-futárt. Mert a panelban az élet, Ica néninek köszönhetően, sosem unalmas, és a legkomolyabb helyzeteket is egyetlen csattanóval meg lehet menteni.