Huszonöt éve rovom Budapest utcáit taxisként, egy sárga kormánya mögött. Hidd el, nekem már senki sem tud újat mutatni, vagy legalábbis minden áldott nap ezzel az illúzióval indítom be a motort, miközben belekortyolok a benzinkutas, műanyagpoharas kávémba. Ez a város egy hatalmas, nyitott elmegyógyintézet, én meg amolyan guruló ápoló vagyok benne.

Volt itt már minden. Fuvaroztam már pasast, aki a Széll Kálmán téren be akart ülni egy élő kecskével, mondván, hogy az egy „terápiás állat”, ami segít neki a pánikrohamai ellen. Amikor közöltem, hogy a jószág nem jöhet be a plüssülésemre, felajánlotta, hogy a kecske majd fizet, ha nem bánom apróban. Volt egy huszonéves pár, akik a Blahától a Keleti pályaudvarig tartó alig öt perces, de a dugó miatt negyedórás úton halálosan összevesztek egy félreérthető Instagram-lájk miatt. Zokogva szakítottak, majd a Rákóczi út kellős közepén szenvedélyesen kibékültek. Mire a Keletihez értünk, a srác megkérte a lány kezét a hátsó ülésen, nekem meg meg kellett ígérnem, hogy én leszek a tanú, a diszpécser meg a koszorúslány. Vagy ott volt az az idős néni, aki a taxióra kattogásának ritmusára akart halottlátó szeánszot tartani, és megpróbálta megidézni Kossuth Lajost, miközben a kiskörúton araszoltunk, mert szerinte a dugóban sokkal erősebbek a spirituális energiák.

Megszokod. A taxis egy kicsit pszichológus, egy kicsit pap, egy kicsit idegenvezető, és nagyon sokszor a világ legnagyobb balekja. Azt hittem, engem már tényleg nem lehet meglepni.

De esküszöm, az emberi elme logikája olykor megcáfolja a kvantumfizika törvényeit is, és mindig talál egy új, sötét dimenziót, amivel képes letaglózni. Így volt ez tegnap is, egy borongós, őszi délutánon.

Felvettem egy hölgyet egy budai luxuslakóparknál, valahol fent a hegyen, ahol már a madár is csak belépőkártyával jár. Amikor kinyitotta az ajtót, megcsapott valami méregdrága, édeskés parfüm illata, ami egy másodperc alatt elnyomta a kocsiban lévő fenyőillatú légfrissítőmet. Kifogástalan smink, tökéletesen belőtt frizura – mintha csak most lépett volna le egy divatmagazin címlapjáról, vagy egyenesen a filterek világából érkezett volna.

Beült, rá sem nézett a visszapillantóra, egyből a telefonján lógott. Átküzdöttük magunkat az egész városon, ő pedig végig valami szelfikről, szponzorációkról, és a „toxikus energiákról” magyarázott nagyon hangosan valakinek. „Képzeld, a múltkor is olyan borzalmas volt a fény a bruncholásnál, hogy majdnem depressziós lettem” – harsogta a hátsó ülésen, miközben én a Margit hídon a legnagyobb dugóban próbáltam elkerülni, hogy egy őrült elektromos rolleres a motorháztetőmön végezze. Én csak hallgattam a monológot a nehéz influencer életről, és arra gondoltam, bárcsak ez lenne a legnagyobb bajom.

Végül nagy nehezen, majdnem egy óra vánszorgás után megérkeztünk a pesti belvárosba, egy elegáns, Michelin-csillag gyanús étterem elé. Lepillantok a műszerfalra, a taxióra kijelzője pirosan világít a szürkületben.

– Hölgyem, meg is volnánk, szerencsésen megérkeztünk – mondom a legudvariasabb, rezzenéstelen profi mosolyommal, hátrafordulva.

A hölgy egy pillanatra megáll a telefonálásban, kissé eltartja a készüléket az arcától. Lassan, teátrális mozdulattal elővesz az aprócska, de annál drágábbnak tűnő dizájner táskájából egyetlen ropogós, lila tízezrest. Olyan elegáns, fenséges mozdulattal nyújtja felém a bankjegyet, mintha legalábbis lovaggá akarna ütni.

– Tessék, a többit tartsa csak meg! – mondja olyan végtelen nagyvonalúsággal, ami szinte már könnyeket csalt a szemembe.

Pislogok egyet, mint aki rosszul lát. Lenézek a kezemben lévő bankjegyre, aztán újra a taxiórára, amin vastag piros számok virítanak.

– De hölgyem, ez csak egy tízes! A fuvar 19500 forint lesz! – mondom értetlenül, az utolsó csepp józan észbe kapaszkodva, miközben a pulzusom kezdett megemelkedni.

Erre a nő teljesen leereszti a telefont. A tökéletesre festett szemei elkerekednek. Felháborodottan, szinte sértődötten rám néz, egy picit, lassan megigazítja a platinaszőke haját, és teljesen komoly, őszinte, mélyről jövő felháborodással az arcán kifakad:

– Csak nem gondolta, hogy a maga részét is én fogom fizetni?!