A nő a pénztárnál azt állította, hogy én vittem el a táskáját – húsz perccel később már ő kért tőlem bocsánatot

Szombat délután egy nagyobb áruházban vásároltam.

Már a pénztárnál álltam, amikor mögöttem egy nő hirtelen felkiáltott:

– Hol a táskám?

Mindenki odanézett.

A nő idegesen keresgélni kezdett a bevásárlókocsijában.

– Itt volt! A kocsi fogantyúján!

A pénztáros megkérdezte:

– Biztosan behozta magával?

– Persze, hogy behoztam! Benne van mindenem. A pénztárcám, az irataim, a telefonom.

Aztán rám nézett.

Pontosabban a vállamon lógó fekete táskára.

– Ez az enyém.

Először azt hittem, rosszul hallok.

– Tessék?

– Az a táska. Az enyém.

Lenéztem rá.

– Ez az én táskám.

– Ugyanilyen volt az enyém!

– Attól még ez az enyém.

A nő közelebb lépett.

– Mutassa meg, mi van benne!

Na, itt kezdtem mérges lenni.

– Biztos, hogy nem.

Két másodperc alatt mindenki bennünket nézett.

A biztonsági őr is odajött.

– Mi történt?

A nő azonnal rám mutatott.

– Eltűnt a táskám, és nála van!

– Nem tűnt el semmije nálam – mondtam.

Az őr nyugodtan megkérdezte:

– Hölgyem, hajlandó lenne megmutatni a táska tartalmát?

– Nem azért, mert ő követeli. De magának igen.

Kinyitottam.

Pénztárca.

Kulcs.

Szemüvegtok.

Zsebkendő.

Egy fél csomag rágó.

És egy rózsaszín játékautó.

A nő rögtön rávágta:

– Nekem nincs játékautóm.

– Nekem viszont van egy ötéves keresztlányom.

Azt hittem, ezzel vége.

Nem volt.

A nő a táska oldalára mutatott.

– Az enyémen is pontosan ilyen karcolás van!

Az őr most már engem nézett.

Bevallom, kezdtem kényelmetlenül érezni magam.

– Nézzék meg a kamerát – mondtam.

Ez jó ötletnek tűnt.

Az őr megkért bennünket, hogy várjunk.

A nő közben egyre idegesebb lett.

– A telefonom is benne van. Hívják fel!

Az egyik dolgozó elkérte a számát.

Felhívta.

Mindannyian elhallgattunk.

Semmi.

– Nem csörög – mondta a nő, és úgy nézett rám, mintha ezzel végleg lebuktam volna.

– Mert nincs nálam a telefonja.

– Vagy lenémította.

Erre már felnevettem.

– Mikor? Miközben előttem állt a sorban?

Az őr visszajött.

– Megnéztük a felvételt.

A nő összefonta a karját.

– Na?

– A felvételen látszik, hogy a hölgy – rám mutatott – ezzel a táskával érkezett az üzletbe.

A nő arca megváltozott.

– Akkor hol van az enyém?

– Azt még keressük.

Azt hittem, most legalább bocsánatot kér.

Ehelyett csak annyit mondott:

– De én biztosan idehoztam.

Ebben a pillanatban megszólalt valami.

Nagyon halkan.

Valahonnan a pénztárak mögül.

Egy telefon csörgött.

A nő felkapta a fejét.

– Ez az enyém!

Mindannyian elindultunk a hang felé.

A csörgés egy bevásárlókocsiból jött.

De nem abból, amellyel a nő érkezett.

Három kasszával arrébb állt egy másik kocsi.

Benne egy fekete táska.

A nő odarohant.

– Ez az!

Kinyitotta.

Benne volt a telefonja.

A pénztárcája.

Minden.

Az őr megkérdezte:

– Hogyan került ide?

A nő értetlenül nézett.

Aztán egy idős bácsi megszólalt a közeli kasszánál:

– Az az én kocsim.

Most már végképp senki nem értett semmit.

– Maga tette bele a táskát? – kérdezte az őr.

– Én ugyan nem.

A bácsi közelebb tolta a kocsit.

– Ezt a zöldséges résznél vettem el.

A nő hirtelen a homlokára csapott.

– Jaj, ne.

Kiderült, mi történt.

A zöldséges részlegen két teljesen egyforma bevásárlókocsi állt egymás mellett.

A nő az egyikre akasztotta a táskáját.

Aztán meglátott valamit az akciós pultnál, és néhány lépésre otthagyta.

Amikor visszament, nem a saját kocsiját fogta meg.

Hanem a mellette állót.

A táskája pedig ott maradt a másikon.

A bácsi később mit sem sejtve eltolta azt a kocsit.

– Akkor megvan – mondta az őr.

A nő rám nézett.

Látszott rajta, hogy legszívesebben eltűnne.

– Nagyon sajnálom.

– Rendben.

– Tényleg. Borzasztóan kellemetlen.

– Elhiszem.

Már indultam volna, amikor a bácsi megszólalt:

– Akkor most én loptam el?

Az őr elnevette magát.

– Nem.

– Jó, mert én csak krumpliért jöttem.

Végre mindenki nevetett.

Én is.

A nő ismét bocsánatot kért.

A történetnek itt vége is lehetett volna.

De nem lett.

Kimentem az üzletből.

Beültem az autóba.

Betettem a táskámat az anyósülésre.

És akkor megláttam rajta valamit.

Egy apró ezüstszínű kulcstartót.

Soha életemben nem láttam.

Megdermedtem.

Kinyitottam a táskát.

Pénztárca.

Kulcs.

Szemüvegtok.

Rágó.

Rózsaszín játékautó.

Minden az enyém.

De a kulcstartó nem.

Visszamentem az üzletbe.

A nő még mindig ott állt az információnál.

– Elnézést – mondtam. – Ez nem az öné?

Megmutattam a kulcstartót.

Elsápadt.

– De.

Most én nem értettem semmit.

– Akkor ez hogyan került az én táskámra?

Az őr megint előkerült.

Szerintem amikor meglátott bennünket együtt, egy pillanatra fontolóra vette, hogy felmond.

Újra megnézték a kamerát.

És akkor jött az egész történet legfurcsább része.

A felvételen látszott, hogy amikor a pénztárnál vita alakult ki, a nő egyszer valóban megfogta a táskámat.

Csak egy pillanatra.

Azt hitte, az övé.

Amikor megfogta a pántját, a saját kulcstartója beleakadt az egyik fémkarikába.

Ő elengedte a táskát.

A kulcstartó viszont ott maradt.

A nő csak nézett rám.

Aztán egyszerre mindketten nevetni kezdtünk.

– Tehát végül mégis volt rajtam valami, ami az öné – mondtam.

– Igen.

– Csak éppen nem a táska.

– Ezt inkább ne mondjuk el senkinek.

Az őr mögöttünk felsóhajtott.

– Én támogatom.

Hazafelé azon gondolkodtam, milyen gyorsan történt az egész.

Egy eltűnt táska.

Egy rossz feltételezés.

Egy idegen, akit néhány másodperc alatt tolvajnak lehet nézni.

És egy idős bácsi, aki úgy vitt végig egy női táskát fél áruházon, hogy észre sem vette.

A legjobban mégis az maradt meg bennem, amit a nő búcsúzáskor mondott:

– Legközelebb előbb megkeresem a táskámat, és csak utána a tolvajt.

Nevettem.

– Én pedig legközelebb megnézem, mi lóg a sajátomon.

A bácsi pedig a háttérből utánunk szólt:

– Én meg legközelebb kosarat viszek!

Néha nem az első magyarázat az igaz. Sőt, néha még a második sem.