Jolán sosem volt az a típus, aki csendben tűrte volna, ha valami nem az ő szájíze szerint alakult. Ha a sarki közértben akciós volt a pritaminpaprikás párizsi, de az orra előtt vitte el az utolsó tíz dekát a szomszéd Marika, Jolán képes volt odáig fajulni, hogy szabályos fogyasztóvédelmi pert fontolgatott, miközben a szerencsétlen pénztárosnőt a vásárlók könyvével fenyegette, a szomszédot pedig meggyanúsította, hogy csak azért kért a csemepgultnál párizsit, hogy neki már ne jusson. Így hát cseppet sem meglepő, hogy amikor a férje, Lajos hazatért a kórházból, és a harmincéves, eddig megszokott, békésen unalmas házaséletük hirtelen drasztikus és fagyos fordulatot vett, Jolán azonnal gyanakodni kezdett.

Lajos egy hete esett át a beavatkozáson. Jolán minden áldott nap pontban délben beviharzott hozzá a kórterembe, csörömpölve tette le a háromemeletes ételhordóban hozott, ujjnyi sárga zsírral fedett húslevest, és hangosan pörölt a nővérekkel, ha a kispárna nem állt mérnöki pontossággal negyvenöt fokos szögben. Amikor Lajos végre hazajött, Jolán a tiszteletére felvette a legszebb, neonzöld és pink virágmintás otthonkáját, sütött egy hatalmas tepsi zserbót, és várta, hogy a férje hálás, könnyes tekintettel boruljon a nyakába a hosszas távollét és a kórházi koszt megpróbáltatásai után.

Ehelyett Lajos az előszobában megállt. Sokáig pislogott, mint aki most jött ki a sötét barlangból, hunyorgott egyet a plafon felé, majd a tekintete lassan ráélesedett a feleségére. Sápadtan hátralépett, a kezében megremegett a nejlonszatyor, és csak annyit kérdezett:

– Jolika… a te hajad mindig is ennyire… rikító vörös volt?

A dolgok a következő napokban csak tovább romlottak. Lajos nem akart összebújva tévézni, és gyanúsan sokat, sőt, szinte rettegve nézte a nappali falán éktelenkedő repedéseket, meg a tíz éve feltett, mustársárga tapétát. Esténként, amikor Jolán belibbent a hálószobába a gondosan, betonkeményre belőtt frizurájával és a vastagon felkent éjszakai arckrémjével, Lajos a takarót a fejére húzva azonnal, hirtelen és nagyon mesterségesen horkolni kezdett. Jolán női megérzése – és a heti több órányi török romantikus dráma a tévében – azonnal megsúgta a választ: itt bizony orvosi műhiba történt! Biztosan rossz gyógyszert adtak neki, vagy elrontottak valamit az altatásnál, ami az agyára ment, és teljesen kiölte belőle a szerető férjet.

A felháborodás tüze fűtötte, amikor péntek reggel, pattanásig feszült idegekkel, a várótermi soron is kíméletlenül átgázolva kivágta a kórházi rendelő ajtaját. A fiatal, fehér köpenyes doktornő épp egy leletet olvasott, de Jolán lendülete, és a torkából feltörő, ablaküvegeket rezegtető hangerő azonnal a falhoz szögezte.

– Ne is próbálja menteni a menthetőt, doktornő! – csapott a hideg fém vizsgálóasztalra Jolán, amitől a vesetálca is hatalmasat ugrott. – Én pontosan tudom, mi folyik ebben a sarlatán intézményben, és nem hagyom annyiban! Felhívom a tévét, az újságokat, de még a minisztériumig is elmegyek, ha kell!

A doktornő lassan letette a mappát, és egy olyan mélyet sóhajtott, amiben benne volt az egész heti ügyelet minden fáradtsága. Próbálta csillapítani a kedélyeket, de a felháborodott feleség csak egyre dühösebben, megállíthatatlanul fújta a magáét. Végül Jolán a legfőbb érvhez nyúlt, és teátrális, széles mozdulattal a doktornő arcába kiabálta a végső vádat:

– Beperlem magát és az egész kórházat! A férjem a műtéte óta rá sem bír nézni a közös otthonunkra, és egyáltalán nem vonzódik hozzám!

A doktornő fáradtan megdörzsölte az orrnyergét, rezignáltan, a szemüvege felett belenézett Jolán lángoló, dühös szemeibe, és minden maradék, foszlányokban lévő türelmét összeszedve így válaszolt:

– Asszonyom, utoljára mondom el önnek, hogy mi csak egy látásjavító szemműtétet végeztünk el a férjén…