A konyha a családi élet központja. Itt dőlnek el a legfontosabb kérdések: Mi legyen a vacsora? Ki vitte el a kocsi kulcsát? És persze, hogy hogyan mentsük meg a fiunkat a biztos és visszafordíthatatlan boldogtalanságtól.

Kovácsné Marika, a családi béke és a tökéletes vasárnapi húsleves őre, ma éppen a harmadik fej hagymát aprította a pörköltbe, de nem a hagyma csípős gőze miatt könnyezett, hanem az idegtől. A fakanál hadonászott a kezében, mint egy tüzérségi parancsnok pálcája egy vesztes csata előestéjén.

A probléma forrását Szandinak hívták. Szandi, Peti fiuk barátnője, huszonkét éves volt, de Marika szerint gondolkodásban valahol az óvoda és egy radikális vegán kommuna között rekedt. Szandi meggyőződése volt, hogy a növényeknek lelkük van (ami Marika szerint oké, amíg a pörköltben rotyognak), és hogy a húslevesben főtt zöldségek gátolják a csakráinak a szabad áramlását.

A legutóbbi vasárnapi ebédnél Szandi kijelentette, hogy ő csak olyan ételt eszik, ami „nem szenvedett”, és feltett egy negyedórás YouTube-videót a sárgarépa tudatállapotáról. Peti pedig, az a drága, jóravaló fiú, csak bólintott, és ette az általa hozott gumiszerű, tofu-alapú ál-fasírtot.

Ám a legrosszabb hír ma reggel érkezett. Peti felhívta anyját, és zavartan, dadogva elmondta, hogy a „Szandival való energetikai kapcsolata új szintet ért el”, és megvette az eljegyzési gyűrűt.

Marika érezte, ahogy a pörkölt szaftja mellé a saját vérnyomása is az egekbe szökik. Neki kell cselekednie. Vagyis nem. Jóska. Neki kell. Jóska az apa, neki van tekintélye (elvileg), neki kell ezt elintézni.

Ahogy a gondolatok kavarogtak a fejében, Marika egyre erősebben keverte a pörköltet. A fakanál már-már a fazék alját kaparta. – Ezt nem hagyhatom – mormogta magában. – Jóska. Neki kell lépnie. Ő az apja. – Marika leverte a pultról a sót, és ezt jelnek tekintette. Itt az idő.
Átrohant a nappalin, ahol Jóska éppen a híradót nézte, kezében egy hideg sörrel, és próbált úgy tenni, mintha nem hallaná a konyhai zajokból, hogy közeleg a végítélet. Jóska azonnal megérezte a bajt. Ismerte azt a járást. Amikor Marika így lépett, az azt jelentette, hogy valaki, valahol, nagy hibát követett el, és ő lesz az, aki megissza a levét.
– Jóska! Gyere be a konyhába! – volt az ultimatív parancs.
Jóska sóhajtott, letette a sört, és elindult a vesztőhely felé. Ahogy belépett a konyhába, Marika ott állt a tűzhely mellett, kötényben, fakanállal a kezében, arca vörös volt a haragtól és a gőztől. Jóska megállt vele szemben, védekezően összekulcsolva a kezét.
– Na, mi a baj, Marikám? – kérdezte Jóska, de a válaszba már bele is borzongott.
Marika felemelte a fakanalat, mint egy vádiratot, és egyenesen a férje szemébe nézett.

– Jóska, beszélj a fiad fejével! – fakadt ki végre. – Meg akarja kérni annak a hibbant lánynak a kezét! Tönkre fogja tenni az életét!

Jóska döbbenten nézett a feleségére, majd a fakanálra, és végül mélyet sóhajtott. Peti már felnőtt, ő ezt tudta.

– Én ugyan nem beszélek vele! – jelentette ki Jóska határozottan, abban bízva, hogy ezzel vége a beszélgetésnek.

Ám Marika nem az a fajta volt, aki könnyen feladja. Szeme szikrákat szórt, és még közelebb lépett a férjéhez. Nem hitte el, hogy az apa cserbenhagyja a saját fiát a boldogtalanság tornácán.

– Hogy mi?! Mégis miért nem?! – kérdezte döbbenten, követelve a magyarázatot.

Jóska egy fanyar mosollyal, és egy kis öniróniával a hangjában csak ennyit mondott:

– Hát csak azért, mert neki is a saját kárán kell tanulnia! Engem sem figyelmeztetett senki anno!