Marika néni nem volt egy türelmetlen asszony. Hetven évet élt meg ebben az országban, ami, lássuk be, edzettebbé teszi az embert, mint egy kommandós kiképzés. Látott ő már mindent: tanácsrendszert, rendszerváltást, sőt, még azt is, amikor a sarki közértben bevezették az önkiszolgáló kasszát (attól máig kiveri a víz). De volt egy dolog, ami még az ő acélos idegeit is próbára tette: a magyar egészségügy és a lakásfelújítás párhuzamos idősíkjai.

Minden egy ártatlan csütörtök délután kezdődött, amikor Marika néni jobb térde úgy döntött, felmondja a szolgálatot. Nem drámaian, csak egy határozott „reccs” kíséretében jelezte, hogy elege van a cipekedésből és a harmadik emeleti lépcsőzésből. „Na, Marikám, ezt már nem kened ki vietnámi balzsammal” – gondolta szomorúan.

A háziorvos gyorsan konstatálta a helyzetet: „Marika néni, ez porckopás. Műtét kell. De ne aggódjon, adok beutalót a szakrendelésre, ott majd mindent megbeszélnek.”

Így kezdődött Marika néni kálváriája a várólisták birodalmában. Az első időpontot a reumatológiára hat hónappal későbbre kapta. „Hát istenem, addig majd sántítok balra” – vonta meg a vállát optimistán.

Ezzel párhuzamosan azonban egy másik, még rémisztőbb frontvonal is megnyílt az életében: a fürdőszoba csempézése.

A dolog gyökerei évekkel korábbra nyúltak vissza. A kád mögött a csempe már régóta furcsa, dülöngélő mozgást végzett, mintha részeg lett volna, és a fuga helyén gyanús, penészszínű növényzet kezdett sarjadni. Marika néni tudta, hogy ezt nem halogathatja tovább. De ahogy a magyar egészségügynek megvannak a maga titkos rítusai, úgy a jó burkoló megtalálása is felér egy szent grál-kutatással.

„A jó szaki ritkább, mint a becsületes politikus” – szokta mondani a szomszéd Erzsi, aki már három éve várt egy kőművesre, aki megígérte, hogy „jövő kedden benéz”.

Marika néni azonban szerencsés volt. Egy távoli unokatestvér szomszédjának a munkatársa ismert valakit, aki látott már olyat, akinek az apja burkolt. Így jutott el Sanyi úrhoz.

Sanyi úr nem burkoló volt. Ő egy intézmény. Egy mitikus lény, aki csak akkor bukkan fel, ha a bolygók állása megfelelő, és ha a kávéja hőmérséklete pontosan 42 fokos. Amikor Marika néni először hívta, Sanyi úr hangja a telefonban úgy hangzott, mint egy túlterhelt vezérigazgatóé, akinek minden perce be van osztva.
– Tessék? Ki az? Marika néni? – kérdezte türelmetlenül Sanyi úr a háttérben zúgó betonkeverő zajában. – Nézze, asszonyom, én teli vagyok. Az elkövetkező 5 évben esélytelen.

Marika néni nem hagyta magát. Pogácsát sütött, amit elvitt Sanyi úrnak a litéri kultúrházhoz, ahol éppen dolgozott. Teát vitt neki termoszban. Hízelgett, kérlelt, fenyegetőzött (finoman, csak a vérnyomásmérőjével hadonászva). Végül Sanyi úr megtört. Elővette a kopott, zsírfoltos naptárát.
– Na jó, Marika néni, maga kibírhatatlan – mondta, és egy halvány mosoly suhant át az arcán. – Van egy lyukam.
Marika néni szíve nagyot dobbant.
– Mikor, Sanyi úrkám? Bármikor jó!
Sanyi úr belelapozott a naptárba, egészen a végére. Nagyon a végére.
– Lássuk csak… aha… itt egy szabad napom.
Sanyi úr ünnepélyesen megjelölt egy dátumot a távoli jövőben. Marika néni szemüveget cserélt, hogy elhiggye, amit lát.
– 2029. Szeptember 12-e – olvasta fel.
– Pontosan. Szeptember 12-e. Reggel 8-kor ott vagyok, leverem a régit, és pikk-pakk fent is lesz az új.
Marika néni remegő kézzel írta be a dátumot a saját naptárába, vastag piros filccel, körberajzolva szívecskékkel és kis csempe-ikonokkal. Ez a nap szent volt. Ez a nap volt a megváltás napja. Szeptember 12-e. Nyolc óra.

Eltelt hat hónap. Sántítva ugyan, de Marika néni végre eljutott a kórházi szakrendelésre. A váróteremben töltött három óra alatt elolvasta a Háború és Békét (azt a részt, ahol Napóleon bevonul Moszkvába, különösen átérezte a várótermi hőség miatt), és megtudta a mellette ülő nénitől az összes szomszédja vércsoportját és családi titkát.

Végül megnyílt az ajtó, és az asszisztens behívta: „Marika néni! Kovács doktor úr várja.”

A doktor úr egy középkorú, láthatóan kimerült ember volt, akinek az arcára rá volt írva, hogy aznap már a harmincadik porckopást látja. Gyorsan átfutotta a leleteket, megmozgatta a térdet (mire Marika néni kiadott egy hangot, ami egy fuldokló sirályra emlékeztetett), majd sóhajtott.

– Nos, Marika néni, nincs mit tenni. Ahogy sejtettük, ez porckopás. Műteni kell. De ne aggódjon, ez egy rutinműtét, gyorsan megvagyunk vele, és utána úgy fog szaladni, mint a nyúl.

A doktor kinyitotta a számítógépes várólistát. A képernyőn végeláthatatlan sorok pörögtek. Marika néni érezte, hogy a torka kiszárad. Tudta, hogy a „gyorsan” az egészségügyben relatív fogalom.

A doktor gépelt, majd hosszan nézte a naptárat. Végül felemelte a fejét, és komoly arccal ránézett Marika nénire.

– Marika néni, van egy jó és egy rossz hírem. A rossz, hogy a várólista elég hosszú. A jó, hogy azért sikerült találnom egy időpontot a nem túl távoli jövőben.

A doktor úr hangja ünnepélyes volt, mintha most osztana ki egy lottónyereményt.

– Leghamarabb 3 év múlva, szeptember 12-re tudom önt előjegyezni műtétre.

Marika néni teste megmerevedett. A három év várás… az sok. De a dátum… az a dátum…

Minden megállt körülötte. Csak a Sanyi úr zsíros naptára lebegett a szeme előtt, a vastag piros filccel bekarikázott nappal. Szeptember 12-e.

– Három év… – motyogta Marika néni hitetlenkedve. – És szeptember 12-e.

A doktor úr bólogatott, büszke volt magára, hogy ilyen „hamar” talált helyet.

Marika néni mély levegőt vett.

– Doktor úr… – kezdte szilárd hangon.

A doktor úr megigazította a szemüvegét, várva a hálás köszönő szavakat.

– Na jó, de pontosan hány órára? – kérdezte Marika néni, olyan komolysággal, mintha egy nukleáris fegyver indító kódjáról lenne szó.

A doktor úr teljesen megdöbbent. Már sok mindent hallott a váróteremben, de azt, hogy valakit három évre előre a pontos óra érdekeljen, még sosem. Azt hitte, Marika néni talán valami fontos unokai esküvőt, vagy egy egzotikus utazást tervez ennyire precízen.

– Hogy micsoda? – kérdezett vissza értetlenül Kovács doktor. – Hány órára? Hát… ez változó, reggel kezdjük a műtéteket, általában 8 körül, de…

Felemelte a szemöldökét, és őszinte kíváncsisággal nézett a nénire.

– Ez miért ennyire fontos magának?

Marika néni egy mély, sokatmondó sóhajt hallatott.

– Csak mert aznap 9-re jön a burkoló is…